Bbaromi jó vétel - Bburago 1:18 FIAT Nuova 500 Abarth teszt

Egyszer mindennek vége szakad. Egyszer az egészen apró kincseket rejtő ékszerdobozba is bekerül egy hatalmas, ormótlan bizsu medál. Egyszer a Kyosho modellek mellé is beparkol nálam egy-két Bburago. És egyszer a Modelfreaks blog virtuális telephelyére is begurul egy 1:18-as dög a sok csecsebecse közé.

Talán pont most jött el az ideje annak, hogy egy kéttenyérnyi fém- és műanyagkupacról szóló teszt 2012 vége felé "verje szét" a féltenyérnyi csodák egyeduralmát. Már csak azért is, mert, ha nem jönne be a dolog, akkor fel lehet fogni egy elő szilveszteri marhulásnak az egészet, illetve még 2013 előtt el lehet engem távolítani a billentyűzettől. 

Amennyiben elfogadhatónak ítéltetik az írás és a szerző is marad(hat) a helyén, akkor folytatódik idővel az 1:18-as tesztek bejegyzése. Természetesen normális ütemben és mennyiségben. És nem csupán bizsu medálokkal...

Bburago 1:18 FIAT Nuova 500 Abarth

Erre a képre nézve ismét gyereknek érzem magam. Elvarázsoló hatás.

A Bburago történelmét ugyan nem kívánom most bővebben megemlíteni. Legyen elég csupán annyi, hogy a mai teszt alanya a régi, olasz Bburagot próbálja idézni annak minden bájával és egyszerű megoldásával amellett, hogy ez már a May Cheoung Grouphoz tartozó kínai Bburago terméke az itt-ott túlzott, giccses krómozással és gumicukorszerűen hajlékony műanyag alkatrészekkel. 

Amikor a Bburago "Made in Italy"-ból "Made in China" lett, bizony féltettem gyerekkorom kedvenc játékgyártóját. Tartottam attól, hogy ismét valamivel kevesebb lesz a boltok polcain, amelynek aktuális újdonságait kötelező, ámde kellemes bizsergést kiváltó módon nézegetem majd meg.

Mi lett belőled, szépségem? De szép voltál, de nagyon szerettelek...
(forrás)

Eleinte ez így is volt. A borzalmassá váló csomagolásokon apró betűkkel virító "Italian design" felirat sem javított sokat a helyzeten. Kezdtem úgy érezni ekkortájt, hogy vége. El kell felejteni a (kínai) Bburagot és -ahogy azt a Matchbox esetében már megszoktuk - a régi, izgalmas(abb) és drágább darabokat kell felkutatni. A történet így túl egyszerű és túl szomorú lett volna. Talán a Maistot is tulajdonló "M.C. Csoport" is belátta, hogy ez a márkanév többet ér annál, hogy csak úgy megszűnjön néhány "muszáj-sor" kiadása után. Igazából mindegy is, hogy mi a pontos háttér, a lényeg, hogy a kínai Bburago elkövette az egyik legnagyobb dobását akkor, amikor már talán azok is szórták a "what the fuck"-okat a cégre, akik korábban átálltak az AutoArt, Kyosho és egyéb gyártók prémiummodelljeinek gyűjtésére: kiadta a limitált Abarth-sorozatot.

Szép látvány. Így már van súlya az "Italian design" feliratnak.
(forrás)

Ezüst dobozok Abarth felirattal és a gyönyörű, skorpiós logoval, a piros-fehér kockás talapzaton pedig autentikus Abarth dekoros autókkal. A csúcsa ennek a remek szériának maga az 1:43-as FIAT 131 Abarth volt, amelyre joggal mondhatjuk, hogy minden idők legcsodálatosabb 1:43-as Bburagoja. Remek, részletes utastér, elől átlátszó, műanyag lámpatestek, pazar dekoráció és a hagyományos, pattintós tengelyen pedig a 131 Abarthról megmintázott felnik. A többi autót sem szabad kifelejteni. Kiadásra került még vegyes méretarányokban a régi 500-as (régi szerszámok és csupán a dekor jelzi, hogy egy Abarth az a Cinquecento), Grande Punto (1:43-ban kissé esetlennek tűnik) és az új 500-as Abarth. Utóbbira mondható az, hogy minden méretarányban hozza azt a szintet, amelyet talán túlzás is lenne egy Bburagotól elvárni. A Grande Puntonak kifejezetten jót tesznek a nagyobb méretarányok, míg a 131 Abarth csupán az 1:43-as méret kicsi kincse a gyártótól. 

A teszt főszereplője is e sor tagja. Nem más, mint a FIAT Nuova 500 Abarth 1:18-as méretben.

Az ár, a doboz, a modell is csodás...első látásra. Na de megérte-e?

Ezt a modellt akkora összegért sikerült megvennem, amennyinél még 600 Ft-tal többet is kiadtam volna jó szívvel, de közel 5000 Ft-tal többet már semmiképpen sem. Ha azt nézem, akkor ekkora összegért ebben a méretarányban új modellt nem, heréltet is csak nagy bajokkal és/vagy doboz nélkül lehet venni. 

Az tény, hogy a Bburago újkori 1:18-asainak ára is már sok helyen eléri az öt számjegyű összeget. És az is tény, hogy ennyi pénzért csak nagy szerelmet érdemes megvenni ebben a kidolgozottságban. A Bburago nem is arról szól, hogy legyen valami minél jobb, minőségibb, szebb. A szenvedélyből kell ezekbe az autómodellekbe a legtöbb. Olyan jellegű, amely megléte esetén egy pici 131 Abarthot nem szeretünk kevésbé a festett hátsó lámpák miatt. És például olyasféle, ami miatt tudtuk szeretni a lökött Ferrari F50-esét is az olasz Bburagonak az orrában lévő FIAMM akkumulátor miatt, és természetesen tudtuk a még régebbi kiadású Porsche 911-est is csodálni a lehajtható hátsó üléssorának köszönhetően. 

Az Abarth sor valamennyit visszahozott ebből az olaszos szenvedélyből. Vajon még olasz korában miért nem használta ki ezt a ziccert a cég?

Itt van tehát a kis 500 Abarth teljes harci díszben. A hagyományos kialakítású Bburago doboz talapzatához két csavar rögzíti a szintén hagyományosnak mondható nagy, műanyag betéttel. Az ezüstre festett karton és a díszes feliratok, emblémák szemet gyönyörködtetőek.

Felülről is gusztusos.

A fényezés szép, annak rétege azonban kissé vastag. A dekoráció a matricákkal és tamponnyomásos feliratokkal ezzel szemben jóval túlmutat a mindenkori Bburago modellek szintjén.

Az igazit kipróbálnám egy hegyi szerpentinen.

Az ajtók tokos mechanikáknak köszönhetően nyílnak. Nagyon kicsi ívben. Itt emlékezzünk csak vissza az F40-esre, mely ajtajainak feszességét a mechanikát összefogó csavarral lehet állítani...

Ez a tipikus "mi is tudunk tokos ajtót...és még nyílik is!"- alibi megoldás... 

"Kár", hogy az olasz Bburago ezt kb. 25 évvel ezelőtt jobban megcsinálta...

A kormánymű és futómű a kínai Bburago modellek talán legrosszabb két egysége. A kormánymű hajszálvékony, hajlékony műanyagokból van (egy idő után elfárad és behajolnak a kerekek, továbbá nem állnak meg egy adott, elfordított pozícióban), a futómű pedig csak azokon a modelleken kap igazi rugókat, amelyek megjelentek a Maisto márkanév alatt is (vagy amely Maisto modelleket Bburago dobozba csomagolták). 

A kis 500-as reményeim szerint nem sokat áll majd saját talpacskáin, bár az is biztos, hogy lesz pár fotózás még a közeljövőben, amelyen "fellép". Az első futómű ugyan nem rugózik, viszont pont annyi lötyögést enged, hogy az autó egy minimális ívű ékké váljon a hátsó feszes futómű és a lötyögő első által. 

A kerekek szintél jól sikerült egységek. Precíz, remekül lefestett felnik, jó abroncsok. A féktárcsák túl apróknak tűnnek, de a virító piros festék rajtuk mégis tud valamennyit adni az eddigiek alapján is kellemesnek nevezhető élményhez.

Méregzsák. Ahogy az elődje is az.

Az autó orrának egyetlen hatalmas hibája a nem lyukas, ráadásul látványosan tömött hűtőrács. A rácsozás vagy a fekete festés áldozatává vált, vagy egészen egyszerűen úgy szar, ahogy van. Néhol nem is látszik a minta, csak a vastag festékréteg.

"I see an Abarth nose, and I want it painted black..."

A lámpák, az embléma mind-mind dicsérhető egységei a modellnek. Még a motorra sem lehet túl nagy rosszat mondani. Bár talán jót eleve nem érdemes. 

A csomagtartóajtó érdekes darab. Annak ellenére, hogy rajta a légterelő egy különálló alkatrész, mégsem műanyagból, hanem fémből van.

Hátul tágra lesz nyitva, ha ügyesek vagyunk. Mint ahogy az élet más 

területein is...

A pót féklámpa egy szimpla matrica. Ezt felejtsük is el gyorsan. A hátsó lámpatestek nekem túl halvány pirosaknak tűnnek, de még így is hozzák az elvárhatót. A kipufogó rendszer és annak két vége megint csak egy furcsa részlet. Aprólékos, precíz cucc, de a krómozás nagyon messze van az élethűtől (ízlésestől?). Too much...szépen fogalmazva.

Félhomályban nem rosszak a kipuf. végek.

Az utastér adja talán a legtöbb jobb részletet. Az ülések piros betétei és az ajtókárpitok azonos színű részei messziről egészen kellemes látványt nyújtanak. Érdekes módon belül is ugyanazokkal a krómozásokkal találkozunk, mint kívül, itt azonban ezek inkább a jó megoldások csoportjához tartoznak.

Nem rossz, nem rossz. Annyira.

Külön kiemelném az ajtókban lévő hangszórókat. Talán ezeknél jobbakat csak a 20 000 Ft körüli példányokban találunk.

A hangszórók valóban ütnek. Mélységük van. Mintha a membrán is ott lenne 

belül. Zseniális részlet. Rajtam kívül érdekel ez egyáltalán bárki mást is??

A műszerfal és annak egységei is csak jó pontot kapnak. Ennél itt nem kell több. 

A pedálok szabad szemmel is jól látható túlzott vastagsága és elcsúszott ezüstözése, na meg a sebváltó aránytalansága is visszahoz azonban a földre. Hiába vannak szép megoldások, hiába ad sokat ez a modell, azért vannak fájdalmas hibák és hiányosságok is.

A pedálok...Ilyen érzés visszahányni azt, amit nem rágtunk meg előtte rendesen...

Mindent egybevetve ez egy méregzsák! Elölről, oldalról és hátulról is az. Teljes mértékben hozza a régi Topolino skorpió által megmart verziójának varázsát. Ez nagy szó, de az még nagyobb, hogy a modell is átadja ezt az érzést. Kezdetleges megoldások és kellemes meglepetések ötvözete, mely megadja az élményt és valamennyit csepegtet is nekünk "szenvedély" feliratú üvegcséjének édes nedűjéből. Ebből a szempontból nevezhetném magát a terméket is autentikus Bburagonak. Minden klappol. A doboz a modell és az (akciós!) ár is. Viszont mégis azt kell mondanom, hogy a régi, olasz F40-es Bburago minden irányban felzabálja ezt a kis vadhajtást. Önmagához képest - ha elsőre nem is látszik - ez az újkori Bburago is messze van a régitől. Valamennyit ad belőle, de mégsem annyira őszintén kapjuk a rosszat és a jót, mint egykor. Talán a sokat emlegetett szenvedély megfejtése is ez: őszinteség. Továbbgördítve az eszmefuttatást az őszinteség maga nem az ebben az esetben, hogy hozzánk hasonló fanatikus autórajongók tervezik ezeket a játékokat, modelleket(?), de a költséghatárok vonala túl vastag, így a pár - fanatizmust igazoló - elképesztően szép és izgalmas részlet mellé összejön néhány "low-cost" trafikstílusú förmedvény?

Baj az, ha egy játékautó mutat valami egészen zseniálisat a karosszérián, de az utastere borzasztó, vagy nincs is neki? Ezt mindenki döntse el maga. Én örültem ennek az apróságnak akkor is, amikor megvettem, akkor is, amikor felfedeztem, és még most is, amikor túlestem az őt véleményező, nem túl hízelgő teszt megírásán. Ha kategorizálnom kellene a régi és a mostani Bburago autókat, akkor a régiek még modellek voltak (akartak lenni), a mostaniak pedig az elviselhetetlen ár mellett próbálnának modellek lenni, de inkább nagyon drága játékautók. Kérdés, hogy a lassan lecsengő Abarth-sor után lesz-e még hasonló nagy dobás? Lesz-e a Street Classics elnevezésű 1:32-es sorban 131 Abarth, lesz-e 1:18-as 131 Abarth (ha a Kyosho megunja), lesz-e bármilyen régebbi olasz (vagy bármilyen régebbi, stílusos) autó vegyes méretekben és egyáltalán találkozhatunk-e még a jövőben olyan Bburago termékekkel, amelyek némi nosztalgia mellett adnak annyira intenzív élményadagot, hogy a 10 000 Ft körüli 1:43-asok mellé néha csak beszerezzünk egy Bburagot ~1000 Ft-ért, a 20-30 000 Ft körüli precíz modellek mellé pedig begurítsunk alkalmanként egy 10 000 Ft körüli (feletti??) Bburago játékautót?

Párbeszéd...

131 Abarth: - Hejj, tesó, belőled sosem lesz Kyosho...

500 Abarth: - Minek is lennék? Nem akarok...

131 Abarth: - De az árad, az ÁRAD...

Tán a gyűjtők számára nem is nagy kérdések ezek, hiszen menekülési út mindig akad a régi, egyre drágább jóba (olasz Bbu), az új, drága, nem túl jóba (Norev, Sunstar pl.), vagy más drága, nagyon jóba (AA, Kyo...). 

Na de a cég rájön-e arra, hogy az életben maradáshoz és a sikerhez nem elég a villogó, brummogó Ferrarikat erőltetnie, hanem olykor-olykor el kell durrantania egy - az Abarthhoz hasonló - exkluzív sort? 

Az új esztendő előtt én ki merem jelenteni, hogy igenis, bízom bennük, hiszem azt, hogy lesznek további, remek Bburagok, ha nem is fogják kidolgozottságban megközelíteni még a Sunstart sem. Nem is kell. Egy Bburago legyen Bburago. Legyen az egykori 1:18-as úttörőből igazi vadhajtás (igazából mindig is vadhajtás volt), amely időnként megingatja a legelvetemültebb (szépítő körülírás), drága modelleket felhalmozó gyűjtőtársakat is egy-egy érdekesebb darabbal. Továbbá legyen ugyanolyan kincses tárháza minden ifjú játékautó tologatónak, akik ha nem is ragadnak le a márkánál az idő múlásával, de az autók iránti szeretetet és e nemes hobby űzésére késztetést a Bburago termékei indítják el bennük. Márpedig ha ezt sikerül a kínai Bburagonak egy idő után folyamatos szinten tartania, akkor lesz igazán hű egykori olasz énjéhez és akkor fogom majd én is azt mondani, hogy: igen, a szenvedély valóban, 100%-ig visszatért a Bburagoba. 

B.Ú.É.K.!

Karácsonyi Üdvözlet

Blogunk minden olvasójának Boldog és Békés Karácsonyt kívánnak szerkesztőink; sok új kisautót 1/100-tól 1/12-ig és még azokon is túl!

A Sintó Isten és az amerikai bosozoku

Nemrégiben sikerült ráakadnom a Hot Wheels 2013-as sorának egyik legjobban várt tagjára, a zöld Bosozoku Celicára - természetesen leszüreteltem a helyi Müller termését a csodás kisautóból.
Hazatérve melléraktam a Tomica TA22-esét és már nem is lepődtem meg túlságosan azt látva, hogy Jun Imai ismét a japán kisautógyár modelljéből indult ki a HW Celicájának megtervezésekor. Nézzük csak össze a két verdát!

Széles mosoly és szigorú tekintet: Tomica és Hot Wheels Celica TA22

A Tomica Celicája a Fekete dobozos szériából származik, vagyis a nyolcvanas években még elterjedtnek számító, ám ma már kuriózumszámba menő spiáteralvázas modellek sorából.

A 26-os számot viselő kupé még az 1974-es szerszámozással készült, amit azonban időközben Kínába telepítettek a Japánok. Ez a klasszikus alap számomra az egyik legnagyobb vonzereje a kis kék autónak - amikor az öntőszerszám készült, még az általa megformált Celicák is gyártásban voltak!
A kék Tomica bizarr glasgowi-mosolya a sintó isteneket idézi - s a Toyotánál sem gondolhatták másként, amit a névválasztás is sejtet: Celica = Mennyei.

Nem túl megnyugtató mosoly

Persze az autó nem tagadhatja le származásának másik ágát sem; a Toyota kupéjának formavilágához az amerikai póniautó vonalaiból merítettek. Ez mind az 1970-ben bemutatott lépcsős hátú GT, mind az őt három évvel később követő LB (liftback) modelleknél feltűnik, noha a japánok itt is olaszosan lágyították az öt-hét éves amcsi kupék stílusát.

Kis pónihús, olasz szósszal nyakon öntve, wasabival tálalva

A három kultúra keveredése erősen áthatja a kis Tomica Celicát is; a japán orr klasszikus Mustang-formájú kasztniban folytatódik, amelytől azonban elüt a nyújtott törésvonal az oldalablakok alsó felén, míg a C-oszlop már szinte Pontiac Firebirdöt idéző döntést kapott. Az oldalsó derékvonal íve szépen megjelenik a kisautón, akárcsak a gyönyörű betűkkel az öntőszerszámba gravírozott Celica felirat - a japánok akkoriban úgy tűnik szerelmesek voltak a latin betűs kézírásba. Hasonlóan finomak a nyitható ajtók kilincsei és a motorháztető kopoltyúi, melyeket nem lehetett könnyű ilyen minőségben kialakítani majd' negyven évvel ezelőtt.
A sárga-fehér tamponnyomás valószínűtlenül jól áll a kupénak - a gondos színválasztásnak köszönhetően a türkizkék kasztni / túlérett narancshéjsárga kombó harmonikus egységet alkotnak.

A hűtőmaszk és a hátsó lámpasor / rendszám külön krómszínű műanyagot kaptak, míg a belsőtér standard Tomicához képest meglepően részletesen kidolgozott - persze ezalatt csak annyit kell érteni, hogy valódi, háromküllős kormányt, pici sebváltó botot és a kornak megfelelően nyújtott üléseket kapott az autócska.
A fehérre festett regular kerekek közepes rugózást ringatnak - merthogy erre is figyelnek a japók; egy négyajtós szedán lágyabban, egy versenyautó pedig kőkeményen és pici úton rugózik. A Celica inkább a kényelmesebb utazást ígérő megoldást kapta.

Saját példányom nem tökéletes, itt-ott enyhe pontkopás-nyomok vannak rajta - szabad szemmel azonban ezek szinte észrevehetetlenek, s tőlük valahogy még hihetőbbé válik az autó

A Tomica hazai pályán szinte verhetetlen, azonban a Hot Wheelsnél olyan tervező dolgozik mostanában, aki otthonosan mozog ebben a környezetben. Jun Imai pedig nem volt rest egy bosozoku tuningnak - és sejtésem szerint saját ízlésének - megfelelő autót faragni a Celicából. Hasonló elemekből építkezett, mint a Tomica; tehát nagy hangsúlyt kaptak a domináns karosszériajegyek, mint a motorháztető kopoltyúi, a tuningverdáknál oly fontos kerékjárati szélesítések és persze a hátsó légterelő, valamint a díszcsíkok és a szokásos ezürst Hot Wheels logó melletti GT és Celica-feliratok, melyeket a HW-től szokatlan pontossággal festettek fel. Sajnos a precizitás elfogyott a kilincsek tampózásánál, ahova a szükségesnél nagyobb festékpötty került, melyet az Istennek nem sikerült rendesen  pozicionálni; rendre a kilincs alá és mellé került az ezüstcsík.

Kár a kopoltyúk festéséért - de az orra szenzációs!

Hasonlóan elcseszett a kopoltyúk tamponnyomása, amely fekete betétes ezüst csíkkal akarta helyettesíteni a Tomicánál szerszámba munkált vágatokat. Ez sem volt rossz ötlet, csak a megvalósítás...
Nem lehet viszont panasz az autó orrára és farára, amelyeket (részben)a lökhárítókig az alváz krómszínű műanyagjából, felette pedig a beltér feketéjéből alakítottak ki. Nincs túlbonyolítva egyik sem, de hihetetlenül visszaadják az átalakított Celica egyéniségét. No és a legszebb részlet, az alváz "krómjából" kialakított négy kerek lámpatest, melyeket a fekete hűtőmaszk anyag foglal keretbe belülről és felülről, és egy-egy alig átlátszó, az ablakok anyagával megegyező búra takar. Mindez precízen összeépítve, iszonyú dögösen megvalósítva. Így kell ezt csinálni - a spórolás mellett igényesen kivitelezni - hiszen ne feledjük, 500 Ft-os játékautóról van szó!

Ott van a sidepipe, csak kevéske...

Az összkép mindenesetre állati jó, a festési hibák ellenére is

Érdekes részlet az oldalra kivezetett kipufogó; egy kicsit erőteljesebben is megformázhatták volna, mert így alig észrevehető; én konkrétan a hátsó szegecselés pereméből látszódó dupla ovált néztem első blikkre kipufogóknak. A Tomica Celica alváza szebben kidolgozott, igaz a kipufogó ott is eléggé alul határozott, mondhatni láthatatlan. Jól láthatók viszont a HW masszív MC5-ös kerekei - egy pöppet nagyok számomra, de nekem sem jut eszembe náluk jobban az autóhoz illő forró kerék.

A japán Sintó Isten és az amerikai Bosozoku Celica remekül összeillő páros; amiben kitűnik az egyik, a másik ott gyengébb; részletes és stílusos karosszéria, picit erőtlen, noha nagyon hiteles megjelenés kontra masszív és rámenős külső, a fontosabb stíluselemekre fókuszáló megjelenés, itt-ott elgagyizott részletekkel.
Mindkét autót elfogadnám valódiként is; a Tomica által megformált Celicát kellemes nyáresti gurulásokra, a Hot Wheels bosozokuját pedig szombat éjjeli vadóckodásra - így teljesítve tervezőik sugallta mondanivalójukat.

A szépséges szörnyeteg - APEX Nissan R32 Gr. A

Első találkozásom a Nissan Skyline-al 1989 őszén történt; ekkor vette meg hosszas könyörgésem után édesapám az első magyar nyelvű Autókatalógus egy példányát. A vaskos kiadvány lapjain megnyílt előttem a világ; addig csak régi Autó-Motorok híreiből, vagy egy-egy nyugati újság oldalain láthattam különleges modern autókat, olyanokat, melyeknek a formái messze túlmutattak a kisváros egyen-szocialista szürkeségén.
A katalógusból négy autó vésődött belém nagyon mélyen: a megfejthetetlenül szép Avanti, a nyolcvanas évek widebody őrületének minden vonását magán viselő Kodiak, az ASC McLaren Ford Mustang - ne kérdezze senki miért - és a Nissan Skyline R32.

APEX REPLICAS Nissan Skyline Group A Racing

Az utóbbi magasan kiemelkedik az egyetemes, nemzetközi autós vágy-ranglistán, én azonban nem egészen tíz éves kölökként csak tágra nyílt szemekkel bámultam a szépséges autót, amelyről csak jóval később tudtam meg, hogy a Godzilla becenevet kapta meg - értem miért, de nem értek egyet vele. Ez a szörnyeteg ugyanis számomra a legszebb Skyline, amit valaha is alkottak a Nissannál.
Két dolog foglalkoztatott nagyon; a bődületes lóerő, amit mellé írtak, s a kérdés: miért nem árulják ezt a csodát Európában? Hiszen nem olyan "fura", mint a többi belpiacos japán autó, sőt, kifejezetten érthető formája van!

1989 Nissan Skyline R32 GT-R - Szépség, vagy Szörnyeteg? (Forrás)

Hosszú évekkel később, miután nekiláttam a Skyline mítosz felgöngyölítésének, megtudtam az "európaias" formavilág hátterét a Skyline-sor és Giovanni Michelotti régi kapcsolatán keresztül, és persze kiderült a távolmaradás oka is. A japók nem akarták sosem megfeleltetni és ahhoz az európai sztenderdek szerint átépíteni gépsárkányaikat; elég volt nekik a jobbkormányos országokban tapasztalt érdeklődés.

Mint például Ausztráliában, ahol 1990-es piacra dobása után a Bathurst 1000 '91-es és '92-es futamain az Ausztrál Túraautó Bajnokság A csoportjában Jim Richards és Mark Skaif irányításával porrá alázta a korábban kizárólag Fordokból és Holdenekből álló mezőnyt. A vadonatúj, 276 lovas (és 1000 lóerő fölé tuningolható), 2,6 literes ikerturbós RB26DETT sorhatos ereje mindent elsöpört, miközben szörnyetegként hörögve és fújtatva végiggurult a pályán. Innen származik beceneve, a Godzilla is; ám a név külföldön nem hozott neki nagy jövőt, mivel az Aussie-k '93-tól úgy változtatták meg a szabályokat, hogy azoknak az R32-es ne tudjon megfelelni. Odahaza viszont az R33 megérkeztéig kenterbe vert mindenkit a Japán Túraautó Bajnokságban.
Alább látható, ahogyan a Skyline R32 GT-R megeszi reggelire az előző években egyeduralkodó Ford Sierrát:

Nem véletlen hát, hogy az ausztrál modell kereskedő és gyártó cég, az APEX Replicas felvette saját névvel forgalmazott autóinak sorába a bathursti Szörnyeteget. Szerencsés módon sikerült hozzájutnom egy példányhoz, amelytől újra beleszerettem az R32-es Skyline-ba - az utóbbi időben inkább az R33 volt a favoritom.
Szokásos Eurocenter-béli szeánszunkon kaparintottam kezeim közé a piros szépséget, egyikét a 250 legyártott darabnak (mármint ebben a színben) s onnantól fogva csak mérsékelt figyelmet tudtam szentelni a Modellkoholista kollégáim szerzeményeinek - ezúton is szeretnék elnézést kérni szétszórtságomért.

A fekete papírdobozban megbúvó autó vonzotta szemeim, s a doboz alján lévő felirat még inkább: "Manufactured by Apex Replicas"... Tehát végre nem Kínában készült modellel van dolgom??? Sajnos idehaza, az alaposabb szemrevételezés, és gyönyörű, fényes fekete talapzatáról való leemelés után az alvázon megpillantott "Made in China" szöveg visszarántott a földre.

Napvilágra kerül a vörös szépség

Ezen kívül azonban nincs miért szomorkodni, az 1/43-as kisautó ugyanis maga a tökéletesség!
A Skylineokkal nem kötök kompromisszumot, ezért mindig kihagytam a DelPrado és Norev-féle "modelleket" (bár az utóbbiból kalandvágyból be fogok szerezni még) - az APEX járgányának azonban nincs miért szégyenkeznie a Kyosho, Ebbro és HPI gyártotta testvérei mellett, A karosszéria vonalai tizedmilliméterre visszaadják az eredeti autó arányait és éleit; az orr kopoltyúi és a hatalmas első légbeömlő rácsozata szenzációsan finomak, akárcsak a fényszórók formája, foncsorai és színei. Bármennyire is kötözködő vagyok, nem találtam hibát bennük - márpedig ezek a legkönnyebben elrontható részek. A fehér kerekek, s alattuk a féknyereggel ellátott féktárcsák csodálatosak, bár az utóbbiak elég egyszerűek. 

Apró öntési hibát találtam a bal hátsó keréken, ami miatt a slick gumi nem illeszkedett tökéletesen a helyére. No és az első ablaktörlő sem simul rá a szélvédőre, amely némileg torzít. És... ennyi a hibalista!

Minden szögből gyönyörűséges

Az oldalra kivezetett kipufogó még a modellen is hihetetlenül agresszívnak hat; az olyan finomságok, mint a fotomaratott vonószemek, motorház és csomagtér rögzítő csavarok pedig elképesztő minőségi érzetet adnak. A belsőtér bukó-csövezve, a visszapillantók kívül és belül is "tükröt" kaptak - igaz a belső téglalapja nem illeszkedik a keret trapéz alakjához. Emellett a műszerfal egyszerű fekete műanyag, igaz a szellőzőrostélyokig tökéletes pontossággal kialakítva, mellette egy piros kapcsoló a középkonzolon és a kormányra tampózott Nissan logó is csodásak - végül is versenyautóról van szó, nem kellenek fabetétek bele! Kellenek viszont versenyövek, amelyek kiválóan láthatók, akárcsak a váltókar, amely tökéletesen megegyezik a valódiéval. 

Mögötte az előd: Kyosho Nissan Skyline R31

Az APEX Nissan Skyline vörös Group A Racere megvett magának; a kecses, szépséges szörnyeteg azon kedvenceim közé kerül, amelyek nemcsak témaválasztásukkal, de makulátlan kivitelezésükkel is a gyűjteményem ékkövei.

Kisautó fétis: Majorette és Siku autószállítók

Minden modellautósnak megvan a maga fétise, ami nem feltétlenül a gyűjtői stílusának fő csapásvonalával egyezik meg. Kis csapatunk, az Anonim Modellfüggők tagjainál  is jól felismerhetők ezek a fétisek; van, aki eredetileg a kombikra és a régi autókra vetődik rá, míg más a nyolcvanas évek olasz szögleteiért rajong, vagy éppen az amerikai izomautók, esetleg a japán hot hatchek vannak fókuszban. Emellett azonban legtöbbünknek megvannak a fétisei, melyekre kisautó istenségként tekint; egyikőjük a szolgálati járműveket gyűjti szenvedélyesen, más pedig éppen a ritka pre-production példányokra vadászik az ebayen. A lényeg, hogy a szerelem és a fétis ritkán fedi egymást.
Az én szívszerelmem a Skyline-sor, a Prince fura kupéjától a Szörnyetegig; ezek az autók a vágyódás minden tünetét előhozzák; kitágulnak az erek, a szív gyorsabban ver, endorfin szabadul fel a testben. És hogy mellettük mi a fétisem? Nos, az autószállító tehergépek és trélerek...
Ennek részben tudom is az okát; néhány éve az M7-es érdi emelkedőjénél adta meg magát a céges Opel Combo, amelyet öröm volt teli autópályán a belső sávból 140-ről 130-ról lassítva félregurítani a leállósávba. Miután a a szervizlámpa kitartó pislogásán kívül más életjel nem jött a kisbakancsből, keríteni kellett egy autómentőt, amely szerződésénél fogva természetesen a cég telephelyétől nem messze lévő garázsából indult - vagyis jó két óra vidám várakozásnak néztem elébe. Kb. két vödörnyi kávét ittam meg a közeli pihenőben, mire csörgött a telefon, s visszaballaghattam hűtlenül pislogó kisautómhoz. Képzelni lehet; a beguruló sárga vontatót valóban szabadító angyalként vártam, noha az őt vezető szimpatikus kopasz fiatalember kissé illúziórombolónak tűnik. De azóta felkerültek a listámra a mindenféle hordozójárművek, s ha időnként elém kerül egy-egy példány, gondolkodás nélkül csapok le rá.

Ahogyan tettem ezt jelen írásom alanyaival, melyek az autószállítók első blikkre hasonló, ám a valóságban eléggé eltérő változatait képviselik, s élesen elkülönülnek korban és stílusban is.

Siku Mercedes Abschleppwagen No. 2712
Régóta szemeztem már a platóján Wiesmann GT-t cipelő 1/55-ös sárga angyallal, mire rávettem magam, hogy megvásároljam a nem éppen olcsó kisautót. Persze a már-már 1/43-as Minichampsokat idéző vételár is rögtön érthetővé válik, ha megtudja az ember, hogy a márka bliszteres járgányaival szemben ez a portéka bizony még  Európában készül. A Siku nagyméretű (1/50 - 1/55 arányú) kamionjainak és munkagépeinek gyártását nem telepítette Kínába, hanem megtartotta saját gyárában, jónéhány munkahelyet megmentve ezzel.  Ezt a hozzáállást mindenféleképpen dicséretesnek tartom, még akkor is, ha egyébként nem is vagyok túl nagy rajongója a német cég termékeinek.

Az ADAC (vagyis Allgemeiner Deutscher Automobil Club, vagyis Általános Német Autóklub) Straßendienst / Utcai szolgálatos kötelékébe tartozó Mercedes Atego fenemód jól mutatott a dobozában, s még vonzóbbá tette számomra az általa cipelt kék sportkocsi. Bár a Siku Hummer utánzatával is elérhető volt, inkább ezt választottam - a Hulkzöld autókból kissé besokalltam az utóbbi időben...
A dobozból kivéve először összehúztam a szemöldököm; az Atego fekete műanyag orra első pillantásra rettentő gagyinak hat. Érthető, hogy csökkenteni kellett a költségeket, de egy lámpatampózás talán még belefért volna a keretbe, meine Herren! Plusz pont viszont a rendszámtáblát mintázó bepattintó pöcökért - klasszikus megoldás de sosem tudom megunni.

Az orra nem túl szép

A kocsi az aláakasztós, platóra húzós kialakítást követi - a csörlő itt valódi, a szíjat egy duplán fűzött fehér zsineg helyettesíti. A plató hátrabillenthető - ezen állapotában láthatóvá válnak a hidraulikus munkahengerek élethű másai, melyek itt is a mozgatást biztosítják - majd lecsúsztatható. Fantasztikus fícsör, többször is szélesen mosolyogva játszottam el a fel -és leemelést. Nem tudom, mit bírhat a szerkezet - masszívnak tűnik ugyan, de láthatóan hajlik, s egy kellően felhergelt kölyökcsapat valószínűleg hamar véget vetne a működésének. A kampót kifejezetten ehhez az autóhoz találták ki, az 1/57 körüli HW BMW 2002-es (ami arányában nagyjából megfelel a Wiesmannak) kereke alá már kínosan nehezen akasztható be.

Így engedi le terhét az ADAC Sárga Angyala

Látszik, hogy a Mercedes és a hordozott autó méretaránya nem passzol össze pontosan - de semmi sem lehet tökéletes. Az alváz szépen és élethűen van kialakítva, a teherautós lemezkerekek pedig egyszerűen szenzációsak! A visszapillantók az élethűség kedvéért ezüstszínű matricát kaptak, ami sokat javít a nagyon műanyagérzetű fekete részek hitelességén. Velük szemben a belsőtér visszafogottabban kidolgozott; a kormánykerék és az ülések szépek, de ennél több részlet nem megfigyelhető a szürke műanyagban.
A butának tűnő orrot leszámítva (sokadik ránézésre már nem olyan vészes a dolog) a Siku sárga angyala kiváló játék, példaértékűnek mondanám, ha nem tudnám, hogy ára miatt kishazánkban nem sok gyerek fog ilyet a szőnyegen tologatni. Részletes, kiváló megoldásokkal és egy-két szépséghibával, amiért valószínűleg a szűkös büdzsé okolható.



Majorette Transport Plateau
Bár ez a Tommitól vett 1/60-as csőrös szörnyeteg is Európában, pontosabban Franciaországban készült, mégis teljesen más világ, mint a Siku Ategója. Egyrészt, mert ő a nyolcvanas évek gyermeke, amikor az itteni gyártás még nem volt kuriózum. Másrészt pedig, ez az autó nem mentésre készült, hanem szállításra - ahogyan a neve is mondja: platós transzporter. Hogy mi lehettt az eredetije? Nos, bár az egyik ebayes eladó szerint, aki eredeti készletével (egy Unimog hókotróval) kínál egy ugyanilyent, Peterbilt tehergépről van szó, a neten nem találtam meg  az 1:1-es változatát. Talán valamelyik másik gyártó a sok közül (Mack, Kenworth, International, Freightliner, stb.) kínálatából előbukkanhat, de előttem rejtély maradt - valaki Kedves Olvasók közül sejti, mi lehet ez? Köszönöm, az infót, a teherautó eredetije egy 1978-1988 között gyártott Chevrolet Bruin / GMC Brigadier volt.
Az amcsi döghöz egy amcsi vas kellett, így az eredeti Unimog híján egy Hot Wheels Treasure Huntot pattintottam a platóra - igaz az autó keskeny nyomtávja miatt nem illeszkedett tökéletesen a pozícionáló pöckökhöz.

Így árulták eredetileg (Forrás)

Kicsit görbe kályhacsővel, kicsit kopott rámpával, de működik

Szóval itt van ez a fura monstrum - olyan, amilyennek lennie kell drabális, baltával faragott. Ami nem tetszett a Sikuban, itt elfogadható - a karosszéria színére festett lámpák jól láthatóak, még foncsorozást is kaptak. A TP Enterprises logójával ellátott ajtókhoz vezető jókora lépcsők a teherhordó váz fémjét kapták meg, míg az én példányomon kissé görbe kipufogócsövek a visszapillantókkal együtt ezüstszínűre festett műanyagból lettek kialakítva. A hord tért a Sikuéhoz hasonlóan csúszásgátló bordázatot kapott; csörlőnek itt nyoma nincs, az autónak maga erejéből kell felgurulni a pozicionáló pöckökig. A szürkeséget a függőlegesig felhajtható rámpa pirosa töri meg hátul.

Nincs túlbonyolítva

Az alváz műanyagból készült, elsődleges célja a Majorettesen hmm... egyszerű kerekek megtartása, de minimális díszítő funkciót is ellát; a menetiránynak baloldalt olajtartály, jobboldalt pedig szerszámos doboz kapott helyet.

A belsőtér nem sokkal rosszabb a Sikuénál - a korszakra jellemző piros szín és a tepsi - de legalább kormányforma - kormány mutatnak kevéssé tetszetős képet a német teherautóéhoz képest.

Egymás mellé téve a régi franciát és az új németet, nem látok egetverő különbséget a két autó közt. A Siku Mercedese egy pontosan, akkurátusan kivitelezett járgány, amit a hozzáadott apró plusz, a csörlős, lehajtható és csúsztatható rámpa tesz különlegessé. A Majorette vele szemben egy gall hányavetiséggel, de a maga darabos módján szeretetreméltón összerakott darab. Valahogy könnyebben elhiszem róla, hogy gyermekszemmel valódi munkaeszköz, s még inkább azt, hogy felnőttszemmel valódi játék mint a német verdáról.
De fétisek közt nem rangsorol az ember, úgyhogy a nekik kijáró tiszteletteljes gyermekmosollyal teszem vissza őket jól megérdemelt polcukra.