Egy csinos 1/64-es - Tomica Limited Vintage Neo Toyota Carina 1600 GT-R teszt

Aranyos, kellemes, kedves, csinos, könnyed, mutatós, szemrevaló, takaros. Az olasz carino szó nőnemű megfelelője a carina, amely kellően kifejező és hangzatos ahhoz, hogy a Toyota 1970-ben megszületett új típusának ezt a nevet adja. 

A Carina típuscsalád mindössze 7 generációt és 31 évet élt meg. Életútja során volt tüzes kupé, karakteres szedán, és majdnem elvesző útkereső. A mai tesztben a harmadik generációs lépcsős hátú kicsinyített másáról lesz szó, a Tomica exkluzív Limited Vintage Neo elnevezésű sorából. Ezt a típust 1981-től 1988-ig gyártották. a Tomicáé egészen pontosan az 1600 GT-R verzió, mely 1984-ben látta meg a napvilágot. Ezzel a kiadással már kifejezetten a sportos vonalat célozta meg a Toyota. 4 hengeres, 16 szelepes DOHC motorral, némileg áttervezett lámpatestekkel és színre fújt lökhárítókkal izgalmas kis csendes vadóc volt az akkoriak között. 

A Tomica a Limited Vintage Neo soraiban nem nagyon szokott spórolni a kidolgozottságot illetően. Minden bravúros megoldást képesek egy modellen is elkövetni azért, hogy elhiggyük: többet kaptunk a pénzünkért. Ezért is voltam és vagyok is azóta gondban vele, hiszen rengeteg olyan modellt adott már ki, amely a kidolgozottsága miatt vonzott elsősorban és nem a megmintázott autó ejtett kábulatba. Éppen emiatt még a napokban is előfordul, hogy felpattintom az összes webáruházat és elkezdek merengeni azon, hogy melyik drágaságot vegyem meg. Végül a több tíz darabból álló, percek alatt összeírt lista összeomlik, mert még sorrendet sem tudok kialakítani. Így aztán felhagyok ezekkel a tervekkel és visszaszállingózom teljes életnagyságban a való világba. A Carina azonban képes volt feltörni döntésképtelenségem gátját és eszeveszett határozottsággal követelte magának az elsőbbséget. Nem is tudom pontosan mely tényezők döntették el velem a kérdést, de a totál szögletes formaterv, az izgalmas, sárga szín és a kedvező ár közöttük voltak. Mit is lehetne első benyomásként írni? Elismerem, hogy a jellegzetes Limited Vintage Neo doboza, rajta az autóval azonnal elbűvölt. 

Mi van a dobozban?

Ez egy olyan elágazás, amelyből két út nyílik. Az egyik esetében maga a csomagolás többet sejtet, mint ami a modell maga, így ha nem is őszintén kimondva, de csalódás lesz a vége. A másik út a kellemesebb. Azon ugyanis a doboz csak a kellemes előfutár, a modell rádob még egy hatalmas lapáttal. Így már kétség sem fér ahhoz, hogy a vásárlás nemhogy megérte, de a modell sem fog egyhamar belesüppedni a gyűjteménybe, hanem minden egyes alkalommal vonzza majd a gyűjtőt egy újabb megtekintésre. A Carina pontosan a második úton szerepel. Bár ezt nyugodtam mondhatom az összes többi LVN modellre is. 

A doboz hátoldala is ad némi izgalmat. Kedvelem ezeket
a rajzokat.

A kibontás után szinte képen vág a csodálatos apróság. Hihetetlen frissesség, precizitás árad belőle. Már ebben a pillanatban megfogalmazódik bennem, hogy ezt a modellt nem is emberek készítették, hanem egy magasabb szinten lévő faj, mely egy távoli bolygóról jött azzal a nemes céllal, hogy a Föld lakóinak megmutassa milyen a kompromisszumok nélküli, tökéletes élményt adó modellautó. 

Ha lehetne külön elnevezést adni a színkódnak, akkor
ez nálam a "kicsattanóan vidám sárga" lenne.

Ezután felülkerekedik racionális, kritikus énem és megpróbálom úgy vizsgálni ezt az autót, hogy azért valamennyire objektív legyen a teszt és legalább egyszer sikerüljön magamat megerőszakolva úgy belerúgnom a Tomicába, ahogy az zsigerből, őszintén, egyáltalán nem mesterkélten ment a Minichampsnél számtalanszor. Igen, az első "siker" hamar érkezett, ugyanis a dobozon lévő rajz ellenére a modellen nincsenek tükrök. Egyszerűen borzasztó, elviselhetetlen kínt érzek. Engem becsaptak! Már a japánok is! Kedvem lenne levelet írni a Tomicának, hogy mégis mi az, hogy lehagyják a külső tükröket? Bezzeg a Minichamps... A vicc az egészben az, hogy itt nem hiányoznak nekem a külső tükrök szemben a Minichamps Alfa 8C belső tükrével. 

Mit is lehet mondani? Akinek ezen a csodán
hiányzik a tükör, az gyűjtsön inkább üdítős flakonokat.

Na, de haladjunk tovább. Most nincs idő a magyarázatra. Majd a végén. A díszcsíkok mindenütt tökéletesek. Nem tudom felfogni ép ésszel sem, hogy miért nincs egy pici megfolyás, egy pici pontatlanság valahol. Szinte vágynám itt a hibát és az esélyt a fröcsögésre, de a Tomica tenyerét felém fordítva, baráti mosollyal állít meg engem ebben. 

Hajszálvékony fekete csík karolja át két oldalról az
övvonalnál a Toyotát. Hibátlanul.

A lámpatestek elől fantasztikusak. Nem szeretem a látható rögzítési pontokat, mert sok esetben teljesen elferdítik az autó "tekintetét", ezáltal nem engedi magát kellő mértékben azonosítani az eredetivel. Itt viszont nem tudom negatívumként felhozni, hiszen a lámpatest nem is egy, de nem is kettő különálló egység ötletes festéssel szétválasztva egymástól, hanem összesen négy apróság beleillesztve a karosszériába hihetetlen pontossággal. 

Igéző, japán szemecskék. Kell ennél több?

A hátsó lámpáknál már nevezhetem zavarónak a rögzítési pont láthatóságát, de itt meg a bura megfelelő színösszeállítása parancsol megálljt. Egyszerűen szemet gyönyörködtető ahogy a borostyán, piros és fehér színek egy egységet teremtve is képesek különválni egymástól. 

Fantasztikusak a lámpák. Nem lehet betelni velük eléggé.

A szélvédő nem karcos, és nincs is zavaró szinten a torzítás. Így könnyedén sikerül betekintést nyerni az utastérbe, amelynél a nagy, fekete szürkeség ellenére is inkább az egészen finoman kidolgozott alkatrészek vonzzák a figyelmünket, mintsem a mindössze két szín jelenléte. 

Az ülések mintázata egy dolog, de hogy a kárpitozás
színkombinációját is lekövette a gyártó, az egyszerűen mesteri.

Ilyenkor mindig kényszert érzek arra, hogy szétszedjem
az autót és megtapogassak minden anyagot az utastérben.

A hátsó ablakon és az autó oldalán is büszkén elterülő Twin Cam 16 felirat pedig egyenesen szenzációs. Úgy érzem ennél az autónál, hogy muszáj minden apró részletről beszámolnom, mert nincs egy olyan sem, amit kihagyva nyugodtan le tudnám zárni ezt a cikket. 

A feliratok sokat számíthatnak, ha az illető nem
elégszik meg a négyessel és kitűzte céljául a csillagos ötöst.

A kipufogó rendszer igazán sosem tartozott a Tomica kedvenc egységei közé. Itt is látszik, hogy annyira komolyan nem foglalkozott vele a gyártó, amennyire egy magamfajta gyűjtőnek megfelelne, de ennek ellenére sem feszít szét a hiányérzet miatta. Ha már az autó fenekéhez értem újra, akkor az itt található márka- és típusjelzést megint csak a megsüvegelendő részletek közé kell sorolnom. 

Minden halovány krikszkraksz olvasható, precíz
felirat nagyító alatt. 

A lökhárító pedig nem csak itt, hanem elől is kiemelkedő minőségű. Ezek az egységek is csak akkor vonzzák az ember szemeit, ha nincsenek is, vagy ha átlag feletti a minőségük.  

Eddig nem fordult elő velem, hogy egy szimpla
lökhárítót bámuljak hosszú percekig, de a Tomica ezt is elérte.

Az autó hasát is érdemes pár pillanatig szemlélni. Egy-két fontosabb alkatrészt megjelenített a Tomica a szükséges feliratokon kívül, de ennél több itt nem is kell. 

Talán valamelyest javítja a kipufogó megítélését, hogy
fémből van. 

A végére hagytam a Tomica egyik legklasszabb jellemzőjét, a rugózást. Modellautó, de mégis játékautósan rugózik. Önfeledt élvezetet nyújt ennek kipróbálása és az elmélkedés azon, hogy ebben a méretarányban más gyártó miért nem próbálkozott meg még ehhez hasonló megoldással. 

Óóó, igen! Ül a kicsike! A precíz "tappancsok" pedig
még vagányabban feszítenek alatta. 

Ez a kis Tomica is remekül bizonyítja, hogy nem feltétlenül kell egy modellnek a végtelenségig precíznek lennie, hiszen a külső tükrök nélkül is annyira tömény modellautós élményt kapunk, aminél 1/64-ben nem akarunk még többet. A rugózással a Tomica még közelebb hozza az ember gyerekkori és felnőtt lényét egymáshoz. Gyakorlatilag majdnem tökéletes egyveleget alkot a gyűjtő régi és aktuális énjének. Csupán azért "majdnem", mert ez mégsem játék. Mégis komoly pénzt kell érte kiadni. De modelles tekintetben talán még kevés is az az összeg, amelybe ez a kincs kerül. A Tomica Limited Vintage Neo autók tipikusan azok az  "érinthetetlen játékautók" modellköntösben, amelyeket képesek lennénk kilóra vásárolni ugyanúgy, mint az olcsó játékautókat, mert itt már nem is maga az autómárka, típus az elsődleges, hanem az a fajta misztikum amitől igazán izgalmassá válik minden darabjuk. Éles határmezsgyéi két külön kategóriának úgy, hogy az egyik oldal erőteljesen dominál, a másik viszont pont annyira van jelen, hogy a hibákat, hiányosságokat lepergesse a kritikát megfogalmazni akaró ajkakról. Örömet adnak, mosolyt csalnak az arcunkra. Ezekkel az autókkal egészen elképesztő módon lehetünk egyszerre egy nagyon picit gyerekek és szenvedélyes gyűjtők. Általuk válik kerekké a mi kis tökéletességet kereső, ámde valahol mégis játékos 1/64-es világunk. 

A japános báj és tökéletességre
törekvés szerelemgyermeke.

Az indián fapapucsa - Matchbox vs. Majorette Pontiac Fiero GT teszt

Talán ez az első olyan bejegyzésem, mely címadása során a legtöbb ötlet jutott eszembe. Ezeket természetesen nem sorolom fel most, bár egyet még a teszt előtt leírnék: "a jövő hírnökei". Hogy miért ismertettem ezt a kedves olvasóval? A teszt során kiderül.

Ma két olyan játékautóról lesz szó, melyek mindig is a kedvenceim közé tartoztak, ugyanakkor sosem emelkedtek ki ebből a díszes mezőnyből. Maga az eredeti autó sem nevezhető éppenséggel hatalmas tömegek kedvencének. El tudom képzelni, hogy Ferrari-replikaként nagyobb volt a vonzereje, mint "csupaszon", a Pontiac felirattal a fenekén. De valószínűleg pont ez a sikertelenség vésette be nevét és formáját autómániával megáldott elménkbe egy életre. A két gyártó a Matchbox és a Majorette. A konkrét típusváltozat pedig a Fiero GT. 

Mintha nem is egy típus lenne.

Azt is mondhatnám, hogy ez a GT ​verzió egy MR2 akar lenni, ​a sima pedig ​egy X1/9. Nem rossz darab. Nekem tetszik. Ez is és a sima is. 1:1-ben el tudnám babusgatni az idők végezetéig, de sajnos túl sok, nála fontosabb van előtte. Nos, igen, a gyártónak ebben az időszakban már szembe kellett néznie azzal, hogy az egykor büszkén, a fellegekben repülő tűzmadarak immár felszállni is alig bírnak és sajnos egy, dicső skalpvadászatra alkalmas ifjú titán sincs a fészekben. A Fiero próbált volna az lenni, de mindnyájan tudjuk, hogy ez nem sikerült. A Matchbox és a Majorette mégis látott benne annyi fantáziát, hogy legalább a GT verziót elkészítse (ha már a simára rácsapott a Mattel). 

​

Elnézve a két autót igazán sokat nem lehet róluk mondani. A Matchbox a 8dot kerekekkel még a legrusnyább autók látványát is javítja, a tamponnyomások pedig további pluszokat adnak. 

Sok a túl egyszerű részlet. Pedig a Fiero nem az unalmas tucatautók
kategóriájába tartozik.

Bár a lámpákat elől és hátul is csak festetlen marások jelzik és az utastér is inkább a felejthető kategóriába tartozik, az autó mégis jól sikerült az 1/56-os méretarányban. Ennél több nem kell. Hisz az igazi sem egy bonyolult valami. ​

​

A Majorette esetében még szomorúbb a helyzet. Az alvázon lévő felirat szerint a méretarány 1/55, vagyis nagyobb a Matchboxnál. Na de nem ennyivel. Ezzel együtt jóval aránytalanabb is annál. Miután túltesszük magunkat azon, hogy ez a példány felzabálna még egy SIKU autót is méreteiből adódóan, további gondot okoz a tárolása is a szabványosnak vélt falra akasztható Matchbox gyűjtődobozban a kerekek miatt. Emlékeim szerint nekem is megfeküdte a gyomromat ez az autó. Túl nagy volt a doboz rekeszének, túl nagy volt a kis kedvenc Matchboxok és egyéb "normális méretű" játékautók mellé. Talán azért is van ennyire jó állapotban, mert sokat nem játszottam vele. "Nem értettem". Ez most is igaz. Még mindig nem értem. Úthenger-kerekek, butácska dekor, rengeteg műanyag, borzasztó utastér. Persze mégis kötelező darab volt annak idején, de ez az autó valójában nem más, mint a Majorette tömegesen elkövetett és jóváhagyott hibáinak eredménye. Se nem szép, se nem jó. 

Itt még több a baj. A mai Hot Wheels fantázia autók között talán
lenne keresnivalója... Na jó. Ott azért ő lenne a király.

Kerékdonornak megfelelne, de ki az, akinek pont a Majo úthengerkerekei kellenek? Egyáltalán miért kellett egy ronda Fiero GT-t készíteni a hozzá képest szép Matchbox Fiero GT után? Lehetett volna miből válogatni. Ha már itt tartunk, akkor például egy Dallara X1/9-cel jobban járt volna a Majo. De ez nyilván egy szubjektív égbekiáltás a részemről. Sebaj. Legalább itt kiüvölthetem magamból. 

Elnézve ezt a két autót nem sok jó jut eszembe amikor megjelennek mellettük pár villanás erejéig a két gyártó adott korban elkészített további autóinak képei. 

Vicces, hogy a Majorette az egyszerű kidolgozottságot is
 minőségi szinten űzte. Nézzük csak meg mennyire pontos a fehér
díszcsík és mennyire jó az illesztés.

A Matchbox talán itt még saját kedve szerint próbálgatta, hogy mi van akkor, ha egy kevésbé népszerű autót ad ki minimális kidolgozottsággal, a Majorette pedig már nem is próbálgatott semmit. Ennyi jött ki nekik. Még a​z is közrejátszhatott, hogy egészen egyszerűen "muszájtütük" voltak ezek a Fierok mindkét cégnél. Kellett még pár kis vas az aktuális újdonságok sorába és kész. De mivel a puskapor nagyját már eldurrogtatták másokra, így nagyon nem is tudtak/ akartak brillírozni. 

A Majorette-nél nem tudom mit nyomtak, amikor összehozták a
Fiero GT-t. De erős cucc lehetett.

Ha a megjelenésük idején lettem volna annyi idős, mint most, nem tudom nem-e úgy siránkoztam volna rajtuk, mint a hozzájuk hasonlóan szintén félvállról vett mai Matchbox és Majorette autókon teszem. 

Arany felnik, egész jó tamponnyomások.
Így kell menteni a menthetetlent?

Mintha ez a két "fapapucs" már jóval korábban megénekelte volna a mostani időszakot, amikor is a rugózásnak nagyon kell örülni​ és örömódákat kell zengnünk, ha azokból az átkozott lámpatestekből legalább az egyik átlátszó műanyagból van. Ily módon a két Fiero a jövő hírnökének minősül és szépen, csendben előrevetíti azt a borzalmat, amelyet ma "minőségi(bb)" játékautó-gyártásnak kell nevezni. 

​Ezzel együtt nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint a maiakra. Megvan az a fajta báj még ebben a kettőben is, amit a maiakban nem igazán találok. 

A Matchbox fenekében van egy kis kecsesség. Már-már szexi. 
A Majorette-nek viszont otromba, "konyhásnéni-valaga" van. 

Az igazi Fierot illetően pedig ha valaki megkérdezné tőlem, hogy a teszt és némi netes, felületes tanulmányozás elvégzése, valamint az újra felelevenedett gyerekkori emlékek után felnőtt fejjel milyennek találom, akkor a válaszom a következő lenne. Olyan, mint maga a Pontiac-történelem: szép kezdetek, majd bizonytalanság, aztán hirtelen vége. Számomra az egyik legkedvesebb amerikai autó. Tipikusan az a fajta, ami nem vonz ugyan nagy tömegeket maga köré. De aki felismeri az értékeit, az egy életen át a kedvencei közt fogja számon tartani. 

Nem ezt érdemelte a Fiero GT. Nem ezt érdemelte a Pontiac...

Minibaj(n)ok - Minichamps 1/64 Alfa Romeo 8C Spider teszt

Valószínűleg az 1/64-es méretarányú modellek töretlenül egyre feljebb ívelő sikerének egyik oka a gyermekből felnőtté cseperedő, játékautósból modellautóssá érő gyűjtő természetes fejlődése. Ki az, aki azzal kezdte a gyűjtést, hogy anyu és apu hozzávágott egy 1:18-ast 10-20 1/64-es méret körül táncoló Matchbox és más játékautó helyett? Ilyen nem volt soha és nem is lesz. Ha előfordult volna bárkivel, akkor nyilván talán már nem is emlékszik rá, hogy a pici játékautók helyett ő egy ilyennel kezdte. Jobb esetben megvan még neki elfogadható állapotban, bár jelen pillanatban is egy távoli világ ismeretlen, teljesen semleges darabjának tűnik számára. Rosszabb esetben pedig egy-két fénykép, vagy pár megmaradt, félig megrágott alkatrész emlékezteti rá. Örömmel gondolunk a régi idők játékaira, azokra a kisautókra, amelyek oly boldog perceket szereztek nekünk. Gondolunk egy jóízű mosollyal azokra az időkre még akkor is, amikor már pénzkeresőkként az 1/1-es autók is elérhetőek számunkra nem csupán a hátsó ülésen az ablakra tapadva, hanem a bal 1-ben azokat vezetve. 

Az 1/64-es méretarány mind közül a legalattomosabb. A magyarázat egyszerű. Méretben ezek a picikék testesítik meg gyerekkorunk játékautóit, kidolgozottságban viszont már a felnőttkori ideológiáink jelennek meg bennük. Minden egyes darab keveredik a nosztalgia-érzettel és azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a mi generációnk ennyire tökéletes kisautókról gyerekkorában még csak nem is álmodhatott. Pontosan ezért birtokolni akarunk pár darabot jóval nagyobb összegeket fizetve értük, mint egy aktuális játékautóért. Rájöttem arra, hogy teljesen felesleges ezen sajnálkozni, hiszen lehet, hogy gyerekként nem tudtuk volna ezeket a miniatűr csodákat sem úgy értékelni és a helyükön kezelni, mint mondjuk egy 1/18-ast. Eljutottunk viszont egy olyan pontra a gyűjtésünkben, hogy választhatunk játék és modell, olcsó és drága között. És elsősorban nem a pénz diktál, hanem az AUTÓ. Az autó mondja meg mikor mit vegyünk, vagy épp mire tegyünk félre. Ha igazán vágyunk rá, akkor előbb-utóbb meg is szerezzük. Kérdés, hogy a technológia fejlődése és a gyártók profithajhászása által kifeszített kötelet tudjuk-e úgy a nyakunk köré tekerni hosszabb ideig, hogy az ne fojtson meg? Lesz-e idővel az 1/64 olyan, mint mondjuk most egy prémium 1/18-as? Buta kérdés, hiszen egészen biztosan lesz. De vajon mi akkor is ezt a méretet fogjuk a számunkra legkedvesebbek közt emlegetni, amikor öt számjegyű összegbe kerülnek majd az ennyire kidolgozott darabjai? Ha nem vigyázunk, akkor az 1/64 még kegyetlenebb módon tud minket az anyagi romlásba taszítani, mint bármely más méretarány. Annyival járunk csupán jobban a nagyobb méreteknél, hogy ebből több darab elfér egységnyi helyen, könnyebb hazacsempészni és egy pillanat alatt betenni a vitrinbe, hogy majd később kivegyük onnan széles mosolyok közepette (mintha eleve csak a rég meglévő darabokat akarnánk csodálni és nem valami új szerzeményt vizslatni) elkerülve a "már megint egy ilyen gyöszt vettél?" -típusú családi perpatvart. Na persze nem azért írom le ezeket a mondatokat, mert oly nagy megmondónak tartom magam, hanem ezzel magamat is a józan ítélőképesség folyamatos gyakorlására intem, mert ismerve eddigi pár modellvásárlásomat és tapasztalva a technológia fejlődését a modellgyártásban (is) joggal vagyok befosva a személyes jövőbeni anyagi csődtől. 

A Minichamps is tökélyre fejlesztette a jelen korban az 1/64-et. A gond ott van, hogy a rajongás adta bizsergető érzés hiánya a tervezőasztaloknál nagyon is meglátszik a kész autókban. Nem sótlanok, nem unalmasak, hanem sterilek, ridegek. Mai példa erre az Alfa Romeo 8C Spider. Nem fér bele ugyan a kedvenc Alfáim TOP 10-es listájába, de ebben legalább tökéletesen tükröződik a régi Alfák szenvedélye. A hatvanas évek dizájnját remekül felfrissítették általa és egy cseppet sem vitték túlzásba. Nem véletlen, hogy sok gyártó dolgozta fel ezt a típust. Az viszont már-már hihetetlen, hogy mindenkinek kimagaslóan jól sikerült a saját 8C-je méretaránytól függetlenül. Régóta kellett már ebből a típusból egy darab a gyűjteményembe. Végül a Minichamps "szpiderre" esett a  választásom. Az ok egyszerű: olcsó volt. 

Exkluzív hatás.

A modell fényes kartonban, plexi vitrinben pózol. A vitrin tetején a "Paul's Model Art" és Minichamps felirat található pici matricán. 

Felülnézetből is modellnek tűnik. Eddig jó!

Magát a Minichamps feliratot annyiszor látjuk ezen a csomagoláson, hogy a negyedik észrevétel után el is kezdünk kételkedni a szimpla magamutogatás tényén. 

Ide még felfért volna párszor a nevük. 

A kigúvadó szemű júzer csak ront az összképen. Ha én modellgyártásba kezdenék, biztosan nem idiótákkal akarnám reklámozni az autóimat, de nem is írnám fel a csomagolás minden oldalára a nevemet. Eleve mit lehetne idiótákkal reklámozni? Melyik az a termék, ami csak akkor lesz sikeres, ha félnótás emberekkel hirdetik? Nem olyan ez, mintha a gyártó maga nézné le azt, aki egy ilyen méretű modellt vásárol? "Hülye vagy, de legalább a miénket veszed. S ez nekünk jó." 

"Mert hülye azért nem...de, de nagyon is!"

Kibontás után végre el lehet időzni a lényegen is. Az Alfát két apró csavar rögzíti a talapzathoz, melyen baloldalon az autó neve, alatta a szín gyári elnevezése látható. Jobb oldalon pedig a limitált kiadásra utaló felirat. 

Tetszik a színkód feltüntetése. Nagyon tud ez a Minichamps!

A fényezés túl vastag. Kár érte, de azt megszokhattuk, hogy ebben a méretarányban ez egy általános probléma és kevesebbszer fordul elő gyártótól függetlenül a megfelelő rétegvastagság. A fényezési hibák viszont már egyenesen az elfogadhatatlan kategóriába tartoznak. 

Ilyen a narancsbőrös kígyó.

A tamponnyomásokra esik ezután rögtön a tekintetem. Nem rosszak, de nem is annyira jók. Már e két vizsgálat után rájövök, hogy a Minichampsnek ez az Alfája nem a legjobbjai közül való. A hűtőmaszk tömött rácsa csak azért zavaró, mert a mintázat nem elég hangsúlyos, ezért egy összeolvadó masszaként hat még közeli szemrevételezés során is. 

Még közelebbről nézve pedig teljesen "szétesik" a
hűtőrács. Aránytalan, hatalmas barázdák.

A krómozások fénye nagyon jó. Látszik, hogy ez nem az a maistos, hot wheelses giccses krómozás, hanem a míves, patinás változat. Sajnálom, hogy a kipufogó végekre nem fektettek kellő hangsúlyt. Pedig ha az az egység jól sikerül, akkor nagyon sok más megbocsájtható lenne ennek a modellnek. 

A lámpatestek a díszgyűrűkkel igényesek. Nagyon nagy kár
a kipufogó végekért.

A kerekek ezüstje egyik pillanatban soknak tűnik, a másikban viszont pont jó. Az Alfa emblémás erőltetés a felnik közepében inkább nevetséges, mintsem dicsérendő. 

A felni még nem is annyira vészes. Na de a fényezés...

Az abroncsok ellenben már teljes mértékben kiverik nálam a biztosítékot. Merevebb gumianyag, semmi barázda a futófelületen. 

Amatőr, összecsapott munka. 

Az utasteret hagytam a végére, bízva abban, hogy itt egy kicsivel több dicséret jut a gyártónak és a végszó előtt még kellően fel tudom magasztalni. Az ülések nagyon szépek. Imádni lehet a formájukat, mintázatukat. 

Jól kidolgozott formák. Egyáltalán nem keltenek
műanyagos érzetet annak ellenére, hogy azok és még feketék is. 

A műszerfal a kifestett műszerekkel és az ezüst kerettel szintén kellemes hatást nyújt. Valójában ebben a méretben ez így nagyon rendben van egy átlagos kidolgozottságú autó esetében. 

A műszerfallal mutat valamit a Minichamps. Ez már
1:43-as szint.

De mivel ez egy Minichamps és Paul Model Art-ja, na meg Minichamps és Minichamps és Minichamps...ja, és Minichamps, ezért vártam volna még egy kifestett szőnyegkárpitot, vagy napellenzőket, netán belső visszapillantó tükröt is (!!!). Ezek elmaradtak, úgyhogy én sem nagyon erőltetem tovább ezt a tesztet, mert nincs értelme. 

A Minichampset csak dicsérni tudom amiért kipróbálta magát az 1:64-es méretben. Ért a modellgyártáshoz és jó összeállítású kínálattal egészen magasra tudna törni a konkurenciával szemben. Nagyon sajnálom viszont, hogy immár több évtizedes múltra visszatekintő, felettébb öntelt modellgyártóként egy olyan szent őrült tervezője sincs, mint például a Hot Wheelsnek a japán autók terén, s mint amilyen a Kyoshonak az olaszok esetében. Mert az egyedüli igazán nagy hibája ennek az autónak, hogy nem odaadó szeretettel, hanem kiszámított szakértelemmel készítették olyanok, akik egy része tán még soha nem vezetett autót. Erekciójuk pedig tízből tízszer nyilván a bérpapírjukra lehet egy autóval szemben. Ezen az Alfán spórolt Paul bácsi és bandája más autók miatt. Alapvetően ezzel nem lenne gond, hiszen a Kyosho sorait ismerve ott is jelen van a pár "muszáj-autó" és mellettük az igazi ászok. De a Kyosho nem hagy le és nem gagyizik el fontos - a kisautót MODELLKÉNT beazonosító -  alkatrészeket. A hiányosságok és hibák nem elnézhetőek, hanem fájóak. A jó megoldásokat pedig a rosszak mértéke miatt nem tudom oly könnyedén dalba foglalva hirdetni. Aki igazán klassz 1/64-es Minichampset szeretne magának, az válassza a Bentley-k bármelyikét, vagy azt a kis zöld 911-est, amire a doboz oldalán a ret... reklámarc rácsodálkozik. Ez az Alfa így egy erős közepes az 1/64-es modellek mezőnyében. Az autó minden porcikája mutat valami félbehagyott zseniálisat. De talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy ebből a szemszögből tökéletesen reprezentálja a Minichamps mindenkori modellgyártási filozófiáját. Minden remek megoldásra képes, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akarja őszintén megjutalmazni azokkal a gyűjtőt. Sajnos egyre nagyobb a verseny a modell- és játékgyártók között a gyűjtők hülyének nézése kategóriájában. Ezzel a modellel a Minichamps pedig határozottan bejelentkezett a bajnoki címre. 

Üdvözlet a sztratoszférából - CM's 1:64 Lancia Stratos Rally teszt

Első alkalommal kerül sor részemről a blogon egy CM's autó tesztjére. A tavaly becsődölt cég rendkívül átfogóan dolgozta fel a rally-történelmet. És bár rengeteg nagyágyú így is kimaradt a soraikból, a nagyját mégis sikerült elkészíteniük. Nem is akárhogy. Ezúttal nem akarok semmiféle nagy összehasonlításba sem belebonyolódni, hogy kihozzam az aktuális teszt alanyát győztesnek és eszközként használva aljas módon tiporjam általa földbe a méretben, kidolgozottságban vele nagyjából azonos, ámde eltérő gyártmányú modelleket.... Dehogynem! Pont most lesz a legjobb! A CM's ugyanis egy olyan dimenziót nyitott a modellgyártásban, amelyben még most is nagyítóval kell keresni a legalább hasonló szintet megütő modelleket. Kimondhatatlanul sajnálom, amiért ez a teszt csak most, a CM's kimúlása után készült el. Bár, ha belegondolok, akkor lesz még hasonló írás más gyártóval kapcsolatban is... 

Doboz, bliszter, talapzat, apró antenna, cetli az antenna
helyes rögzítéséről. Mi kell még?

A Lancia Stratos fotózása során újból csak igazolni tudtam azt a jelenséget, ami miatt egy CM's autót nem méretarány, kidolgozottság alapján kell mással összehasonlítani. a CM's autói életre kelnek, amint belepottyannak egy nekik szánt, velük nagyjából arányos miniatűr "játszótérbe". Persze, minden jól sikerült modellel ez történik. De a CM's még ezt is felülmúlta. Hiába nem lyukasak azok a kipufogók, hiába nincsenek kifestve a felnik kerékanyái, hiába lehet egy-két lámpatest nem olyan színű amilyennek lennie kellene, hiába lehet pár pici lámpácska szimpla felfestés, a többi rengeteg mesés részlet valósággal a földbe döngöli azt a pár hiányosságot. 

A felniken és abroncsokon lehetne mit javítani, de a
többi részlet egyszerűen zseniális.

Ez a Stratosra teljes mértékben igaz. Az első lámpák már nagyító nélkül is fantasztikusak, de alatta megjelenik az aprócska izzó is a burák mögött (!!!!). 

Azt sem tudom mit dicsérjek itt a legjobban.

A dekoráció maga a tökély, a tetőspoiler és visszapillantó tükör külön alkatrész, az utastér, illetve a sárfogó gumik itt is látványosak, de ezt ennél a gyártónál már megszoktam. 

Ez a fenék jelenhet meg a Fordok rémálmaiban.
Na meg a 131 Abarthé. 

A koszolás mesteri. Annyira él ez az autó, hogy az embernek kedve lenne még a Stratos hangját is utánozni miközben kezével felmanőverezi azt az apró hegyoldal tetejére. 

Ennek az autónak köszönhetően ismét kiújult a
sárfogógumi-fétisem.

A CM's a hiteles és élethű megjelenésen túl ad(ott) egy olyan plusz fűszert minden pici autójához, ami gyakorlatilag az előző két jellemzővel jól összedolgozva varázsolja azt egy tökéletes egységgé. És ennek az egységnek köszönhetően az ilyen-olyan hibákat elfelejtjük, nem foglalkozunk velük különösebben. Ez a tökéletes egység nem más, mint a hangulat. És nem olyan hangulat, mint néhány rosszul sikerült 1:43-as modellé, nem is olyan, mint egy steril prémium modellé sok tízezresért és nem is olyan, mint egy közel tökéletes 1:64-es Kyosho, vagy Tomica Limited Vintage Neo autóé. Ránézünk erre a kis Lanciára és egyből elképzeljük magunkat a 70-es évek Rally versenyein, amikor ezek az aszfaltzabáló gépek verték szét a mezőnyt. Letesszük a Stratost a kis diorámánk egyik részébe... "és máris elkezd üvölteni az olasz riporter a hangosbemondóba és hergeli a körülöttünk álló többi nézőt is, mert közeledik a Munari-Maiga páros a Lanciával. Az autó hangja néha felmorajlik a távolban, de még nem látunk semmit. Egyszer csak megpillantjuk, ahogy a mérges béka beteszi az orrát a kanyarba a hegyoldal mögül, a fara kitör, de az ellenkormányzás sikeres. Hatalmas porfelhőt hagyva maga után igyekszik a következő pár száz méternyi útburkolatot is teljesen megsemmisíteni. A nézők elkezdenek tombolni, a riporter immár torkaszakadtából és egyre gyorsabban hadarja saját lelkesítő szövegét. A Stratos elől sorra ugranak félre a bátrabb fotósok és szurkolók, a hangzavar egyre nagyobb, az autó hangja is egyre vészjóslóbb, mindenki hadonászik, kezét ökölbe szorítva a levegőbe emeli, zengi a "Forza Sandro!"-t, megszólalnak a dudák, előkerülnek az olasz zászlók, közeledik a "mennyei pokol", és amikor már valóságos káosz és spontán fieszta keveréke alakul ki, hirtelen mellém ér a Lancia... "

Fotózás közben néha már-már azt vártam, hogy
el is induljon és tegyen magától egy kört.

És ez az, amit eddig nagyon kevés gyártó nagyon kevés modelljénél éreztem. 1:64-ben például eddig csak a CM's volt képes nagy számban összehozni. A Kyosho, AutoArt, Minichamps jobb darabjai például egyenesen megsértődnének azon, ha nem folyamatosan bársonykendőn, pamutkesztyűben vizsgálnánk, hanem egy diorámába illesztve pózoltatnánk néha őket. A CM's autói annyira őszintén jelenítik meg saját maguk által azt a kort, amelyben 1:1-es eredetijük tündökölt, és hozzájuk képest a fentebb sorolt mesteri hármas oly más ívben közelíti meg az adott témát, hogy szinte már az összehasonlításnak sincs értelme. Nagyon nem egy kategória a kettő. Hiába azonos nagyjából a méret, kidolgozottság, érték. A CM's a játszós modellautó. Neki az a természetes közeg, ami az eredetijének is volt: aszfalt, murva, sártenger, őrült szurkoló. Az összes többinek pedig a műanyag talapzat, a plexi vitrin és a spot lámpa. Ebben rejlik a CM's zsenialitása. Náluk jobban ebből a szempontból még senki nem hozta közelebb a modellautókat az eredetiekhez kidolgozottságtól, méretaránytól függetlenül. 

A Lancia egyik legőrültebb állata. Mostanában sem
ártana valami hasonló. 

Sajnálom, amiért megint csak egy remek gyártóval kevesebbet tudhatunk a létezők között. És bár a CM's nem csupán a modellautók kategóriájában jeleskedett, el tudom képzelni, hogy azok okozták vesztét. Mást nem tudunk tenni, minthogy idővel minden hasonló nagy dobásáról méltó módon emlékezünk meg itt, a blogon. 

Ne szomorkodj! Sosem felejtünk el!

Szokatlan ritmus - Tomica Honda Beat teszt

Ugye milyen kellemes érzés rátalálni arra az autóra, amit már mióta meg akarunk szerezni? Ugye mennyire szép tud lenni egy ilyen kiszemelt darab még akkor is, amikor ütött-kopott a karosszéria, ferdék a tengelyek, karcos a szélvédő? Normális esetben az előbbi mondatban megemlítettek külön-külön is kizáró okok lennének az adott autó megvételére. De minket nem érdekel, mert kell az az autó. A megszerzés után mutogatjuk ismerőseinknek, gyűjtőtársainknak büszkén, boldogan. Utóbbiak talán nem ítélnek el minket annyira, mert azonnal bevillan pár autó, amelyekkel ugyanez volt a helyzet az ő esetükben is. Ugyanúgy akarták, ugyanúgy lecsaptak rá az első adandó alkalommal és a szétjátszott picike által adott öröm minden limitált kiadású, drága modell adta örömnél nagyobb volt. A mai teszt főszereplőjére csupán a szétjátszott állapot igaz. Nem vágytam rá, a megszerzésének még csak halványan pislákoló fénye sem villant volna meg soha semmilyen körülmények között. Ezt tudom, ebben biztos vagyok. Na de a kicsike egy csomagban érkezett, nem főszereplőként, nem is érdekes mellékszereplőként, hanem kötelező adalékként. Még jobban ledegradálva ő volt a kitöltő anyag a csomagban. Amikor már tudtam, hogy megvan a miniatűr flotta és útjára is indult, napról napra visszatértem a hirdetés fotóira és próbáltam kitalálni, hogy mi lesz a főszereplők sorsa. Ez a kicsi, sárga tökmag pedig ott feszített minden egyes fotón és egyre inkább azt sugallta nekem, hogy valamit vele is kell kezdenem. Jöttek a képek a jó állapotú darabokról a neten, valamint az 1:1-es fotói utáni keresgélések, a történetének megismerése. Mire megérkezett a csomag, a Tomica Honda Beat olyannyira felfejlődött nálam (vagy én fejlődtem fel???), amelyen már szinte jobban vágytam arra, hogy őt keressem a csomagolásban és nézzem meg először és nem a főszereplőket. 

Az első pillantás.

Itt van tehát ez az apróság. Különleges állat a 90-es évek elejéről, csakúgy, mint szinte mindegyik Honda. De talán azzal sem túlzok, ha azt mondom, hogy a Honda egyike azon gyártóknak, aki mindig, minden érában képes volt világra hozni egy-két különleges állatot. Ha egy pillanatra időutazást végzünk a jelen kor autói és mondjuk a Ford T-Model között, akkor egyből látjuk, hogy nem sok - a Beathez hasonló - autó született. Aprócska méret, két ajtó, két ülés, nyitott kivitel. A sebesség élménye zúdul ránk minden irányból közvetlenül, ráadásul úgy, hogy autóról és nem rollerről, segéd motorkerékpárról van szó. A Honda Beat a levetkőztetett élményautó. Nincs semmi plusz, mert az autó maga az. Egy őszinte, kizárólag a vezetés szenvedélyére kihegyezett négykerekű varázs. 

Az előbbi pár mondat is jól mutatja, hogy mennyit változott velem a világ azalatt a pár nap alatt, amíg meg nem érkezett hozzám az a bizonyos csomag. Sok a kopás, ferdék a tengelyek. Tudom, már említettem, de most újra meg kell jegyeznem, mert egyre több lehetőséget látok benne a láthatóan borzalmas állapota ellenére. 

Ebből komplett felújítás lesz.

A szélvédőn lévő karcolást is el kellene tüntetni. Az utastér teljesen fekete, de így is látszik, hogy nem a legegyszerűbbek közül való. Jó lesz majd némi festékkel kezelésbe venni és kiemelni az arra méltó részleteket. 

Az ülések szinte üvöltenek egy kis festékért.

Hihetetlenül igényes utastér. Ugye mindenki látja a pedálokat?

A Honda-logo elől ás hátul is a karosszériából kiálló egység. Jó lenne majd szépen kiemelni ezüst színnel. A hátsó lámpák ki vannak gyárilag festve. Érdemes lesz majd az új fényezésre is felbiggyeszteni. 

Egyszerűnek tűnik ez az autó, de a sok finom részletből
kiderül, hogy valójában mégsem az.

Az első lámpatestek különálló, krómozott műanyagok. Nagyon örülök ennek a ténynek, mert a Beat aranyos, vadóc kis pofikáját egy élmény lesz általuk kihangsúlyozni. 

Ördögien huncut, aprócska szépség több átmulatott évtized után,
És nem Kylie Minogue-ról van szó. 

A kerekek, szegénykék, azoknak annyi. De úgysem maradtak volna a helyükön, ha nem lennének tönkremenve. Az alváz fém, ami azért még a Tomicánál sem egy állandó jellemző, "Made in Japan" ide, vagy oda. 

A tökéletesen szétjátszott játékautóknak is megvan a
maguk romantikája.

Lesz dolgom ezzel a kicsikével, de most minden más autónál jobban izgat. Mielőbb szeretném felújítani és felfedezni még jobban magamnak. 

Lesz még pörgős ez a ritmus!

Már csak azért is, mert talán a legközelebbi rendelésem folyamán összeállításra kerülő kis csomagocskában lehet, hogy a Beat főszereplő lesz... Már az első pillanattól kezdve.