2015. március 30., hétfő

Örömteli BUBánat - BUB 1/87 BMW 2800 teszt

A BUB autóiról megoszlik a véleményem. Sok közülük elveszett a Schuco Piccolo bájos bumfordisága és a Herpa műanyagos precizitása között, melynek eredményét szerintem általában az "ilyen is vagyok és olyan is vagyok, de leginkább semmilyen sem vagyok" jelzővel lehetne legjobban körülírni. Létezik természetesen egy másik BUB-vonal is, amelynél már inkább azt lehet érezni, hogy a gyártó valami komolyat akar 1/87-ben. Nyilván a "BUB-szűz" gyűjtő is belátja, hogy ha már annyira nagy a vágya arra vonatkozóan, hogy ettől a gyártótól magáénak tudhasson legalább egy darabot, akkor megpróbál anyagilag minél jobban járva a szerinte lehető legjobb és főként elérhető autók közül választani. 
Így döntöttem én is a BMW 2800-as mellett. Világos kék metál fényezés, szép kerekek, pontos dekorációk és kidolgozott utastér jellemzik, valamint a nem egész 2600 Ft-os (akciós) ár is további vonzerőt adott neki. Az évjárat és a formavilág is belefért koncepciómba, na meg persze vétkeztem én már tévesen ennél drágábbat és megbánhatóbbat is. 

Metál kék propelleres.
Első közeli ismerkedésem a gyártóval a doboznál kezdődik. Azzal a sokak szerint kevésbé fontos, még többek szerint viszont meghatározó egységgel, amely minden újabb guruló élmény előjátékaként, a "díszes vacsora" aperitifjeként alakítja átfogó kritikánk első szösszeneteit. A jellegzetesnek, egyedinek mondható BUB-csomagolás nem okoz csalódást. Hátoldalán az eredeti autóról van egy rajz, amely stílusát illetően engem személy szerint a 60-as, 70-es évekre emlékeztet. 

Tetszetős grafika, kevés felirat.
Ennél több nem is kell.
A doboz első része egy keret bliszteres ablakkal, amely mögött ott van a pici autó egy dróttal a "csomagolás börtönébe láncolva". A doboznyitás ezzel együtt mégsem konkrét nyitás, mivel a bliszteres keretből kell valamelyik irányba kitolni a belső keretet az autóval. Mintha egy gyufásdobozt nyitnánk, de ez mégsem matchbox. Miután kitoltuk a keretet, csodálkozhatunk azon, hogy a keret is egy keretben van, innen viszont már ki tudjuk emelni az "autós részt". 

Doboznyitás.

Jól haladunk. Hamarosan hozzáférhető lesz
a kicsike.
Túl sok a körítés. Kezdek bepöccenni. 

A sok karton után ennél a rögzítési módnál jobbra
számítottam. 
Nos, igen, ahogy a fotók is mutatják, Bubék nem spóroltak a papírral. Gondolom néhány "vadzöld" környezetvédő megbotránkozásában azonnal feltépné az ereit a BUB indokolatlan mértékű papírfelhasználása láttán. Egyértelműen túlzás, lehetett volna ezt kevesebb fából is kivitelezni. Emellett még az autó rögzítése zavaró. Ennyi túljátszott ízlésesség után nem ártott volna egy csavarral odaszorítani a dobozhoz az autót és nem holmi dróttal összekötni, "hátha" megkarcolja a szélvédőt, fényezést... Gyakorlatilag a Trofeu 1:43-as modellek csomagolása is van ennyire ötletes, de kevesebb papír is kell hozzá és a csavarok is nagy magabiztossággal tartják a modellt a talapzaton. 

Kiszabadítva az autót ideiglenes fogságából immár a doboz és annak tartozékai kevesebb figyelmet kapnak. A kéz és az aktuális hideg fémdarab első találkozása következik. Vízválasztónak is nevezhetném ezt a folyamatot, mert voltaképp itt dől el az, hogy az új "zsákmány" a gyűjtemény hierarchikus felépítésében hol foglal majd helyet a későbbiekben. 

A BMW kiszabadult. 
Tapintás, kézbevétel, (gurítás?), közeli szemlélés, majd öröm, netán csalódottság veszi kezdetét. Tény, hogy az 1/87-es léptékben nem szabad túlontúl kritikusan nekiállni egy-egy autó vizsgálatának, de az is igaz, hogy manapság e méretarány nem sínekhez kötött járműveinek egyre nagyobb része kilépett a "dioráma-töltelék" -megnevezés és ezáltal a lealacsonyító besorolás árnyékából. Bár e kategória még mindig inkább szól a precíz műanyag karosszériákról, mint a fémes próbálkozásokról, utóbbiak fejlődése is egészen meredek ívben kezd felfelé haladni. 

A BUB BMW az általa kiváltott "birtoklási öröm" ellenére ugyanakkor nem kifejezetten a fejlődés zászlóvivője. Az első tapasztalatok alapján a kerekeket dicsérni lehetne, ha némi rövid nyomozás után nem derült volna ki, hogy ugyanezeket kapta pár Mercedes, VW (Golf és Scirocco is) és egyéb autó is születése során a gyárban. Tehát ezek nem klasszikus BMW-felnik, hanem a Bub egyik variánsa. 

Szép felnik. Egy játékautó esetében nagyon tudnánk
szeretni őket. Azonban elvileg ez egy modell. 
A szélvédő megléte pozitív kritikát fogalmaztat meg velem, de ez sokat nem ér, hiszen tudatosan, részben emiatt választottam ezt az autót. Mellesleg így pedig látni lehet a műszerfalból enyhén szólva is gusztustalanul kitüremkedő kormánykereket, amely így már inkább egy lelapított púp. A karosszéria arányai nem jók, nagyon nehezen, illetve egyáltalán nem hozzák az eredeti BMW jellegzetességeit, melynek köszönhetően mindaz a BMW-re jellemző vagányság amire igazán nagyot tud dobbanni a szívünk szinte teljesen elvész.

Nehezen tudom beleélni magam abba, hogy ez valóban
egy BMW akar lenni.
Nekem csak részleteiben ad valamennyit az eredetiből.
A fenekét állandóan "levolgázom".
Sajnos ezzel együtt a lámpák és minden egyéb apró alkatrész a testen csupán a karosszériából kitüremkedő egység és az eltérő színű festések tudják szimbolizálni azt a tényt, hogy az igazi autón bizony a karosszériáétól eltérő anyagokból vannak. Túl nagy baj ez sem lenne, ha például nem egy megszeppent ebihal nézne rám hanem egy tökös cápa.  

Hol van az a magabiztos Cápa-tekintet?
A  felfestett lámpák nem is zavarnának, ha az a markáns
"arcvonás" látható lenne. 

Rendkívül precízek a tamponnyomások. Ez pozitívum. 
Az autót hátára fordítva viszont egy érdekesség is előtérbe kerül. Fém az alváz, amelyet két csavar köt össze "für die Ewigkeit" a karosszériával. Talán ha eddig nem is sikerült túl sok jót írnom a BUB ezen termékéről, most azért egy mosoly szikrázva elcsattan és a képzeletbeli "megérte-nem érte meg" mérlegem nyelve kitér a "megérte" felé...talán "visszalendíthetetlenül". 

A laposfejű csavarok viccesek. Tradíció vajon, vagy
Kínában épp kifogytak a csillagfejűekből?
Ha valaki megkérdezné ezek után tőlem, hogy miért vettem egy BUB modellt, akkor először azt mondanám, hogy "mert ez egy BMW". Ezzel az egyetlen jolly jokert el is lőttem. Második indok talán lehetne az akciós ár, harmadik és további indokra nem kerülne sor, mert a kérdező fél közbevágna és megkérdőjelezné azt, hogy ez valóban egy BMW. Mintha ez az 1/87.es egy teljesen más autó lenne, mint ami a csomagoláson lévő rajzon megjelenik. Mégis van egyfajta mesterkélt báj ebben az apró vacakban. A fém, csavarozott alváz remek megoldás, nem lehet elsiklani felette, sőt, talán az egyik legvonzóbb jelenség ezen a modellen. Ennek köszönhetően a súly is nagyobb, ami már-már Schuco Piccolora emlékeztet. A viszonylag kidolgozott utastér és a méretarányban még a jobbak közé sorolható fém karosszéria is nyomós érvnek számít a pozitív kritikák bővítésére vonatkozóan. A "Made in China" felirat az autó hasán ugyan ellensúlyozza a tradicionális, patinás német játékgyár friss terméke által adott örömöt, de mint manapság egyre többször mondjuk hasonló jelenségekre: ez van... 

"Tükröm-tükröm...Ööö, ki is vagyok én?"
Mindent egybevetve, a BUB modelljeit a BMW-nek köszönhetően nem sikerült elhatárolnom a Schuco Piccolo autóktól és nem tudtam pozitív kritikáimmal kellőképpen felemelni a Herpa, Brekina elit mezőnyébe. Az itthon is kapható Schuco 1/87-eseknél kidolgozottság tekintetében nem jobb, de ha egy hosszabb összehasonlító tesztben egy Piccoloval akarnám összevetni, akkor tán meg is szólalna, hogy "nana, azért ezt ne, én élethűbb vagyok, itt csak én nyerhetek, ne fárassz egy felesleges, fotósorozatos, gurítgatós, tapintgatós nyavalygással!"

Herpa Magic és Schuco Piccolo közt. Egyik kategóriába
sem illik bele. 
Azt sem szabad elfelejteni, hogy feltehetően a BUB örökli a Piccolo szerszámokat szinte minden esetben. Innentől kezdve pedig már csak rajtuk múlik, hogy Piccolo kerekekkel és szélvédő nélkül, üres karosszériával (gyakorlatilag ötlettelen, élvezhetetlen kidolgozásban) adják ki ugyanazt, vagy megerőltetik magukat és némi apró trükk segítségével új kategóriát hoznak létre. A BMW ez utóbbiba sorolandó.  

Két külön dimenzió, de csak az egyik igazán érdekes. 
Talán még olyan nem fordult elő, hogy egy gyártó a csomagolással és az összeszerelési móddal egyszerre teszi még vonzóbbá a modelljeit, de ez a BMW erre jó példa. És bár a nem akciós darabok közül nem nagyon szeretnék újabbakat magamhoz csábítani, egy-kettő mégis megmozgatja a fantáziámat annak ellenére, hogy ekkora összegért van náluk élethűbb és precízebb (műanyagok, pl. Brekina, Herpa) és stílusosabb (Schuco Piccolo) is.

2015. március 24., kedd

A Schuco Piccolo - jelenség

Évekkel ezelőtt megalomán 1/18-as modellautókat gyűjtő megszállottként nagy valószínűséggel kinevettem volna azt, aki akkor közölte volna velem, hogy a későbbiekben sokszor több lesz a beszerzési listámon az ~1/87-1/90-es méretarányú guruló, tömör fémdarabokból, mint a "mindene nyílik" 1/18-asokból. Márpedig ez most valóban így van. Hogyan jutottam el idáig? Röviden összefoglalva a dolgot így: FIAT 131 Abarth. A számomra oly kedves olasz aszfaltszaggató iránt kirobbanó szerelmem ugyan rengeteg ajtót bezáratott velem, de csak most kezdem el észrevenni, hogy annál jóval többet nyittatott ki. 
A méretarány alapján történő gyűjtés véget ért, és ezzel együtt az 1/18-asok listája is lecsökkent annak érdekében, hogy a kis kedvencből minél több példányt sikerüljön szereznem. Neki köszönhetően tudtam meg, hogy léteznek olyan gyártók, mint a Luso Toys, Trofeu, MIRA, és még sorolhatnám. Amikor már elfogadtam magamban a tényt, mely szerint egy autó miatt hajlandó vagyok lemondani nagyon sok másikról, a gyűjtés rögös útján haladva egyre szélesebb körben kezdtem keresgélni hőn szeretett autóm minden valaha modellre/játékautóra kicsinyített mását. Így akadtam rá a Schuco Piccolo autókra is. 

Eleinte ezek a tömör fémdarabkák csupán álmok voltak listámban. Nem gondoltam volna, hogy sikerül belőlük legalább egyet szereznem. Végül nem is kellett sok idő ahhoz, hogy rózsaszín ködös álmomból valóság legyen. Az első Piccolo 131 Abarth rövid időn belül megérkezett hozzám. Az élmény felejthetetlen volt. Apró, de nehéz autó, vékony virsligumik, fantasztikus dekorációk, és mindent egybevéve talán az egyik legszebb, legarányosabb Piccolo-termék. 

Az első "apró nehézség".

Akárhányszor is nézem meg ezt a példányt közelről és vetek pár pillantást interneten a többi hasonló Schucora, azt mindig megállapítom, hogy ennél jobban nem is tudta volna elkészíteni a gyártó ezt a picikét. 

Autentikus dekorációk, precíz tamponnyomások
borítják a testét. 
Ha a kerekeket betudjuk a tradicionális Piccolo-alkatrésznek, akkor gyakorlatilag azon kívül egy teljesen autentikus modellautót látunk magunk előtt. 

Vajon mi a nagyobb érték egy játékgyártó/modellgyártó esetében?
Idővel a minél autentikusabb kinézet elérése, vagy a gyártóra
jellemző kifejezetten egyedi tradíciók megőrzése?
Engem egyedül a nem fekete ablakkeretek zavarnak kissé, de ezt sem nevezném igazán hibának. Sőt, a Piccolo esetében olyan, hogy hiba nem létezik. Ez eleve egy más dimenzió. Játéknak szánták, de talán igazán sosem volt az. Mindig is egy exkluzív, egyedi kategória zászlóvivője volt. Napjainkban pedig akár joggal is nevezhetjük inkább modellautónak, mint játéknak. Persze talán ez is túlzás. A lényegen nem változtat, egyedi és kész. 

Jól alkalmazkodott a Piccolo-szerszám az eredeti 131 Abarth
arányaihoz. 
Egy újabb - eddig ismeretlen - élménnyel való gazdagodás után a modellgyűjtő akarva akaratlanul is elérkezik arra a pontra, hogy egyik pillanatról a másikra folyamatosan minél több fotót nézeget a gyártó azonos stílusú "massiv Zinckdruckguss" autóiról és csendben képzeletben felépítsen magának egy miniatűr városkát, amely összes mozgó szereplője ilyen picikékből áll. 

Nem kellett sok idő és megérkezett a minden idők
legszebb dekorációjában pompázó 131 Abarth Piccoloja is. 
Továbbá talán az első - élménytől megrészegedett - cselekedete az, hogy a gyártó ezen sorozatának utánanézzen és találjon némi információt a történetéről. Nos, én is eljutottam idáig. 

Az ízléses díszdoboz csak hab a tortán. 

Még nagyító alatt is megállja a helyét a dekoráció.
Nagyon sok tervem volt a Schuco Piccolo autókból. Még egy A5-ös füzet majdnem három lapját is képes voltam teleírni a tervekkel. Ez az érzés kissé alábbhagyott egy idő után, de sosem múlt el. Sőt, bizonyos időközönként újra előtör és akkor jönnek az újabb füzetbe írt listák, vagy akár egy hosszabb dokumentum a kiszemeltek legfontosabb paramétereivel. 

Na meg az 1980-as Monte Carlo rally "kéksége" is
kötelező vétel volt. 

Ez jelent meg elsőként. Úgyhogy valamelyest nehezebb
volt a megszerzése. 

Itt még azért gondolkodtak azon, hogy mit fessenek ki.
És persze interneten is találtam egy rövid, ámde remek Schuco Piccolo áttekintést, melyet a mai napig sokszor előveszek és csak csodálkozom azon, hogy mennyire hosszú és rögös utat jártak be ezek a parányi, guruló "levélnehezékek" történetük során. Nem kívánom ismertetni hosszabban a történetet, de azt muszáj leírnom, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal az alapokat illetően 1959 óta változatlan technológiával készülnek a Piccolo autók. 

A Piccoloról röviden:
1959-ben immár több sort is kiadott a Schuco ebben a kategóriában a Piccolo-sor 1957-es indulása óta, de erre az évre az eladások, így az újabb fejlesztések ütemei is visszaestek. Az ok egyszerű volt: a Matchbox és a műanyag SIKU autók körülbelül 50%-kal olcsóbbak voltak a Piccolo széria példányainál, ezért valamit ki kellett találnia a gyártónak. A megoldás egy tömör fémdarab volt, melyet a karosszériákba ragasztottak így érve el a hihetetlenül nagy súlyt és adva kézen fogható bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a megnövelt súllyal a fentebb felsorolt gyártókénál "nagyobb érték" keletkezett. A recept bevált. A gyerekek és az akkori gyűjtők is felfedezték ezt az egyedüli megoldást és ezáltal a magas árat is jobban elfogadták. A Schuco tehát sokadszorra kerülte el az elkerülhetetlent. A Piccolok sikere egészen 1969-ig tartott, amikor is a piac diktálta változások bekopogtattak a Schuco ajtaján is. A Piccolot ekkor leváltotta egy új kategória, az 1/66-os méretarányú precíz(ebb) kisautóké. A Schuco 1976-os csődje után csendes és reménytelen évek következtek. Végül a 80-as évek vége, 90-esek eleje környékén Werner Nutz - aki a csődig a Schuco szerszámmérnöke volt -  elhatározta, hogy az általa megmentett Piccolo szerszámokat ismét munkába állítja és kiad néhányat a Piccolo autókból. Az új korszak Piccoloi sajnos már nélküle gurultak ki a gyártósorról 1994-ben, a Schuco 1993-as újjászületése után 1 évvel. A kiadásban nagy szerepelt vállalt a Daimler Benz, amely lehetetlent nem ismerve jelentős anyagi támogatást adott az "új kezdetekkor". Az első sor a Mercedes ezüst nyilaiból állt, melyek ezüst színben, rajtszám nélkül, díszdobozban kerültek kizárólag a Mercedes kereskedésekbe. 
Röviddel ezután a német veteránautós magazin, a Motor Klassik jelezte terveit azzal kapcsolatban, hogy az 1995-ös Techno Classica rendezvényre szeretne különleges Piccolo kiadásokat készíttetni a Schucoval. Mivel túl rövid volt az idő új példányok elkészítésére, így a Daimler Benz 600 darabot adományozott erre a célra az ezüst nyilaiból. Az első 300 darabra eleinte fekete rajtszámot festettek, de mivel később rájöttek, hogy a piros rajtszám az autentikus, így a feketét pirosra cserélték a következő adagnál. Az üzem ezután indult csak be igazán. A Mercedes Benz Modell Club is leadott egy rendelést a gyártónak. Innentől kezdve pedig ismét folytatódott a lendületes Piccolo-gyártás. 
Egyre több régi szerszámozás lett felfrissítve, de mellette számottevő új fejlesztés is napvilágot látott. Az ebayen töménytelen mennyiségű Piccolot találhatunk manapság, de a különböző gyűjtői klubokból is egyre több van szerte a világon. Gyerekek, felnőttek, férfiak és nők is előszeretettel gyűjtik ezeket az apróságokat ügyelve arra, hogy a Piccolokon feltüntetett limitációs darabszámok itt tényleg megfelelnek a valóságnak és nem holmi reklámfogás a funkciójuk, tehát ha valaki lemarad egy újonnan ~15-30 euroba kerülő Piccoloról, az felkészülhet arra, hogy pár hónapon belül legalább a dupláját kell megadnia az adott darabért, ha talál egyáltalán eladót. (forrás)

Nem mondom, "nehéz sport" a Piccolo-gyűjtés. Ezt én is megtapasztaltam és még boldog is lehetek amiatt, hogy pár olyan autó már most itt feszít a vitrinemben, amelyből eladó darabbal nem igazán lehet már jó áron találkozni. Sajnos rengeteg kiszemeltet így is csak jpg formátumú fénykép formájában birtokolhatok. Talán nem is az első és nem is az utolsó az az életút modell- játékgyártói szempontból amelyen a Schuco Piccolo autók végiggurultak. A kilátástalan helyzetben kellett egy ember, aki elhatározta, hogy feltámasztja ezeket a tradicionális játékautókat, és kellett egy nagy múltú, stabil cég is, aki megtámogatta a törekvéseket. A harmadik és talán legfontosabb szereplő pedig a modellgyűjtői társadalom. Egy közös pont mindhármukban van: ez pedig az autók iránti határtalan szeretet. És láss csodát, az összefogás eredményre vezetett, sőt, talán olyan magaslatokra tört mára az új éra éveinek folyamán, hogy a még hozzám hasonló gyűjtők is árgus szemekkel olvassák a friss híreket a Schuco e kategóriájának újdonságairól várva, hogy ismét megjelenjen egy olyan picike, amelynek nem lehet ellenállni. 

A Piccolo 131-esek közül is talán a legszebb az
Alitalia-dekoros.
A Piccolo újjászületése is jól bizonyítja, hogy mennyire összefonódik gyűjtő és gyártó kapcsolata. Leegyszerűsítve a gyártó gyűjtő nélkül csődbe megy, a gyűjtő gyártó és ezáltal megvehető termék nélkül nem gyűjt tovább. E párhuzammal kitérve az egykori riválisokra pedig, ha a SIKU esetében remélhetőleg nem is, az egykori másik rivális Matchbox esetében bizony várhatóan szükség lesz egy újabb - a Piccoloéhoz hasonló - nagy összefogásra. 

1/90-es méretarányban is lehet közel
tökélesen dolgozni a tamponnyomással.
Ami pedig engem illet, a Piccolok nem engednek el. Amikor már úgy érzem, hogy "megszabadultam tőlük" és indulnék el más irányba, azok az apró fémöntvények megragadják a kezem és visszarántanak magukhoz. 

Itt egyáltalán nem zavar, hogy a lámpák szimpla felfestések. 
Ezt nem erőszakos módon teszik, hanem egy csendben, a tágas erdő egyik bokrában meglapuló őzgida csillogó gombszemei adta bájjal. Nem akarnak mindenki gyűjteményébe beférni, nem áll szándékukban a világ tetejére és mindnyájunk vitrinjének kiemelt helyére kerülni megszámolhatatlan mennyiségben. De igenis szeretnének másod-; harmad-; tizedmagukkal örömet szerezni mindenkinek, aki igazán értékeli őket kortól, nemtől függetlenül. Az élmény örök. Január hideg reggelén és július forró napjaiban is ugyanazt a mosolyt csalják arcunkra és csendben követelnek tőlünk legalább egy, ujjbeggyel történő meglökést minden évben ugyanúgy, mint akkor, amikor először vettük ki őket dobozukból. 

Egy kis játszadozás a "hegytetőn". 
És ekkor úgyis beindulnak titkos és olykor-olykor határtalan vágyaink azzal kapcsolatban, hogy "de jó lenne még ezt és ezt és ezt is megszerezni a kis pajtások mellé". Függőség? Nem tudom. Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a "Schuco Piccolo - jelenség". 


2015. március 11., szerda

Júlia nem akar... - Majorette Alfa Romeo Giulietta teszt

"Júlia nem akar az országutakon tombolni...
Júlia nem akar a szűk utcákon hörögve dúlni-fúlni...
Júlia nem akar hegyi szerpentineken üvöltve rohangálni...
Júliának csak egy vágya van: plázában, üveges tekintettel flangálni..."

Amikor megjelent az Alfa Romeo Giulietta, dühösen, öklömmel ütve a levegőt kellett elfogadnom, hogy a "tojás-kór" immár menthetetlenül fertőzte meg az olasz tervezőstúdiókat is és vége az Alfa laposabb, szögletesebb, karakteresebb dizájnjait átfogó érájának. Nem mondtam le az Alfáról ennek ellenére sem. Sőt, konkrét célként tűztem ki magam elé, hogy legalább próbáljam megérteni a miérteket és találjam meg azon pontjait az autónak, melyek alapján kijelenthetem, hogy márpedig ez is egy ízig-vérig szenvedélyes, vad Alfa. Ez egy nehéz feladat volt, hiszen amikor sikerült egyet közelebbről is megnéznem, az elfogadás reményének felcsillanása pillanatában egyből megjelent előttem legalább egy tucat a régebbi típusokból, melyek mindegyike minden porcikájában vérpezsdítő, tekintetével pedig ördögi táncra hív a mindenkori autópályák, országutak, hegyi szerpentinek, szűk belvárosi utcák aszfaltszőnyegein. 

Példának okáért egy villanás a sok közül. 
E képek bevillanása után mégis megpróbáltam az előttem álló Giuliettába beleképzelni mindazt az igazi alfás értéket, élményt amiért a márka összes eddigi típusa kiemelkedett vetélytársai közül és vártam, hogy szóljon hozzám, üzenjen bármi hasonlót, megnyugtasson, hogy bizony ő is ilyen. De nem mondott, nem suttogott semmi különöset. Csupán annyit, hogy: "szupcsi, végre megszáradtak a körmeim, mehetünk plázázni." Persze ezzel nincs gond. Hiszen a Giulietta így is egyedibb, különlegesebb több konkurens autónál, csak úgy érzem kezd elveszni az az igazi alfás őrület, ami miatt e márka típusai mindig is kuriózumok voltak. Most már nem rohangálni akarunk a rozoga épületek között hörögve, dúlva-fúlva, hanem kislányosan durcás arccal, szipogva végigtipegni a márvány járólapokon... 

Rivaldafényben "mindkét" szépség (forrás).
A Majorette, amely még napjainkban is tartja magát (vagyis tartják őket) régi fényéből alig veszítve, azonban tradicionális értékeinek jó részét megtartva próbálja kiszolgálni a kor gyermekeit világszerte. Már a kezdetek kezdetén is inkább az akkori SIKU, Schuco színvonalához közelített (vagy épp túlszárnyalta azt), mint a Matchbox és Hot Wheels - a fentebbiekhez képest - egyszerűbb, gyengébb, a különlegesség tényét csak minimálisan vagy minimálisan sem erőltetni akaró autóihoz. Ezzel együtt mindegyik gyártónak voltak nagy dobásai és rendkívüli mélypontjai. Voltak elbaltázott kidolgozottságok, ízlésficamos színek, konstrukciós hibák is. A Majorette mégis megmaradt a bevált receptnél és az újdonságait elnézve cseppet sem akar eltérni ettől: rugózó futómű, átlátszó, műanyag lámpatestek, nyitható egységek. Nyilván túl szép lenne, ha minden mai Majorette autó adna mindezekből, de azt is észre kell venni, hogy amikor ellő egy-egy ilyen megoldást, akkor bizony az jól is sikerül. 

Nagy várakozás előzte meg a Majorette Giulietta megvételét. Szinte már jobban vártam, hogy megjelenjen valamelyik boltban, hypermarketben, mint bármelyik modellautó megszerzését. Hiába nem a 159-est, vagy a Spidert készítette el a Majo. Ha valamelyik játékgyártó egy olasz négykerekűt készít el az eleve ünnep és kötelező vásárlás a magamfajta "italofanatic" gyűjtőnek. 

Felhúzott orral, indokolatlanul megsértődve született.
És úgy is maradt.
Ha magát a játékautót nézem, akkor túl sok negatívum kifejtésének nem kell helyet hagynom, hiszen a Majorette ezzel az autóval bizonyítja, hogy még mindig jelen van a játékgyártás elitjében és továbbra is elszántan ragaszkodik pozíciójához.

Térkép a hercegnőnek, hogy ne tévedjen el.
Vagy már el is tévedt?
Az első lámpatestek a tamponnyomott hűtőmaszkkal, az autó orra hegyén az Alfa logoval szenzációsak. féltenyérnyi méretben hozzák az 1:1-es jellemvonásait. 

Kategóriájában már ez a része is igényesebb a többiénél.
A csomagtérajtó nyílik. És naná, hogy nem az ajtók, tehát nem esik darabokra a Giulietta amúgy is törékeny dizájnja, hanem a lehető legtöbbet kapjuk belőle. Az már csak ráadás, hogy a csomagtérajtón újabb remek tamponnyomást találunk. 

A "Giulietta" felirat talán a legszebb, legstílusosabb
része az autónak. Az igazinak is...
A lámpatestek azonban a karosszéria színében "rejtve" maradtak. A leginkább elismerésre okot adó megoldás a csomagtérajtóba bepattintott aprócska ablak. Nem tudok elégszer visszaemlékezni és keresni egy hozzá hasonló darabot a játékautók történelméből. És nem is akarom elhinni, hogy egy ilyen egységet hogyan volt képes ennyire igényesen összehozni a Majorette. Valósággal megbabonáz ez a részlet. 

Szenzációs a csomagtérajtó. Teljesen szembemegy a
megszokott játékautós szokásokkal: nyílik, és még igényes is.
Az oldalsó index és kilincs is kapott némi ezüstöt. Pont annyit, amennyivel még modellgyűjtői szemmel vizsgálva magát a játékot is elégedettek lehetünk. Sajnálatos, hogy a második szériában (dobozos és nem a bliszteres) már ezek a részletek nem kerültek kiemelésre. 

Egy régi és egy új Majorette-produktum.
A kerekek rugóznak, de a hasmagasság túl nagy és a felnik sem szépek. De mivel ez egy Majorette, ezért ezt a hibát könnyen orvosolni tudjuk az "egy szegecs - egy kampó"- típusú összeszerelési módszernek és a klasszikus rugózási technikának köszönhetően.

Még arra is figyeltek, hogy a karosszériából kinőtt kampó
úgy tartsa meg az alvázat, hogy az hátulról ne látszódjon.

Az utastér újabb nagy dobása a gyártónak. Élethű, arányos elemek mindenütt. Ha megnézzük az eredeti autó belsejéről készített fotókat, láthatjuk. hogy a Majorette mindent megpróbált a lehető legjobban lekövetni. 

Az eredeti (forrás). Rég láttam ennyire ízléses, kifinomult
stílusú utasteret.

A Majorette példánya remekül sikerült. Csak
festeni kell. A formák, de még az arányok is kiválóak.
Az a véleményem, hogy ha még napjainkban is létezik olyan, hogy minőségi játékautó gyártás, akkor a Majorette egyértelműen dobogós képviselője. Minden idők legjobbjainak egyike, ha nem a legjobbja ez a Giulietta. A játékautók kategóriáját a lehető legközelebb helyezte a Majorette a modellautókéhoz ezzel az Alfával. Láthatjuk, hogy minden részletében megvan az átlag feletti igényesség és elhivatottság az élethűség legmegfelelőbb lekövetésére. A kevésbé jó részleteknél nem is azt érzem, hogy nem futotta többre a gyártó részéről, hanem azt, hogy ott megijedtek a tervezők a túl jótól, a tökéleteshez merészen közelitől és szándékosan vettek vissza belőle. Nem véletlen, hogy ez az Alfa így, alaphelyzetben is csodálatos, de ezzel együtt szinte követeli magának azt a pár apróbb módosítást, amelyekkel ennél is jobb lehet. 

Egy jobb kerékszett és némi ültetés még jobbá teszi.
Fura, hogy miért nem ezeket az "Alfaszerű" kerekeket kapta
gyárilag.
"Júlia, mondd! Ugye te is akarsz tombolni? Ugye benned is megvan az, ami az elődeidben? Júlia! Ugye nem állsz be a sorba te is, mint a többi, felfújt, giccses kortársad? Júlia! Ugye szeretnél megvadulni még akkor is, ha elsőre nem ezt érezteted? "

Eljött az ideje a Kyosho kerekeinek...

...és a kipufogó kifestésének.

Szét kellett szedni, hogy az utastér is megkapja a magáét
a ködlámpa után. Egy-egy gyengébb pillanatomban még az
ablaktörlő lapátokat is lefesteném. 

Már-már nevetséges, hogy egy aprócska játék házilagos módosítása nyitotta fel a szemeimet igazán és jutottam ezáltal arra a következtetésre, hogy bizony a Giulietta is egy vérbeli Alfa. Megvan benne az a "szentőrület-faktor", mint a régebbiekben. A gond csak az, hogy e jellemző nála jobban el van rejtve, mint az elődökben. A tulajdonosnak sok mindent meg kell tennie azért, hogy leplezetlenül a felszínre kerüljön.

Az őrület felé félúton. Félúton???
Mondhatnám, hogy akkor lenne nemes a küldetésem, ha idővel egy 1:1-es Giuliettáról hámoznám le a piackövető hitvány trendiség hazug vonalait és hoznám ki belőle az ősállatot, de félő, hogy néhány nála idősebb testvére iránti rendkívül erős vonzalmam gátat vetne ennek. Ezzel együtt igenis megtanultam tisztelni az Alfa jelenkori szépségét és érzem, hogy nem sok kellene ahhoz, hogy beleszeressek.

Lassan kibontakozik előttem a Giulietta valódi énje.
Én pedig kezdek elveszni a bűvöletében.
Ami pedig a kis játékautót illeti, nos, nagy harc eszköze volt. Egy 1:1-es becsületét kellett megvédenie. A játékgyártó dicsőségére legyen mondva, hogy ez bizony hibátlanul sikerült. 

Együtt az ötösfogat. A gyári állapotú a bal szélen.
Egy dolgot még mindig nem értek. Hogyan sikerül a Majorette-nek egy majdnem modellt, de inkább igényes, élethű játékautót kvázi ugyanakkora pénzből összehoznia, mint amennyibe a Matchbox és Hot Wheels sorozatgyártású selejtjei kerülnek? Hogy a fenébe nem képes a SIKU ennek az összegnek a minimum másfélszereséből nem felfújt, torzszülött gyurmaautókat csinálni? És miért jelent eleve e felsorolt patinás játékgyártók többségének silány és túlértékelt vackai között igazi felüdülést a Welly, esetleg Realtoy egy-egy aprósága? 

Remélem sok ennyire ütős Majorette lesz még. 
Kedves Majo! A fentiek alapján őszintén kívánjuk, hogy maradj ilyen és továbbra is bátran állj ki saját értékeid mellett! Még akkor is, ha majd senki más nem lesz képes rá...