2015. október 31., szombat

Elgurult kerekek 2. rész - Linda felfedezi Torinót a szerpentinen

- Hé, Lindus! Gyere velem! Megnézzük Dobogókő felé, hogy mit tud az autóm, valamelyik pihenőben pedig azt, hogy mit tudok én! Hidd el, utána sem az a berregő sáska, sem Tomi nem kell majd neked! 


2015. október 28., szerda

A préri fogságában 2. - Rietze 1/87 Nissan Prairie teszt

Nem gondoltam volna, hogy a Tomica 1/43-as Nissanja olyasféle motivációt ad, aminek köszönhetően még jobban szétnézek a valaha legyártott darabok között és folytatom ennek a típusnak a gyűjtését. Általa az a jellemző törekvés új színezetet is kapott, mely szerint egy kedvenc autóból idővel mindenki a lehető legjobban kidolgozott modellt, játékot akarja megszerezni. Elvégre akárhogy is nézem, a Tomica szépsége az 1/43-as méretarányban jelenleg a legjobb modell, amellett, hogy a játékok között is verhetetlen. Nehéz lenne bárkinek is túlszárnyalnia ezt a színvonalat, bármilyen irányból is közelíti meg az autót. Feltehetően kellene 1/43-ban egy Ebbro, esetleg Kyosho, Minichamps kivitel, vagy a Hi-Story kimagasló produkciója. Játékautók terén valószínűleg nem is túlzok azzal, ha azt mondom, ennél jobbat nem lehet összehozni és senki nem is fog vállalkozni rá. Így mivel a Praire-varázs tovább kering egyre sűrűbb köd formájában a látómezőmben, de a kínálat leginkább a Tomicánál egyszerűbb kivitelekből áll, nem tehetek mást, mint szépen, lassan összeállítani egy hiánytalan Prairie-sort, bármilyen kidolgozottságú autókról is legyen szó. 

Már ketten vannak.
Nyilvánvaló tény, hogy a második részek filmek esetében többnyire rosszabbak az elsőknél. Éppen ezért már azzal a nyugodt tudattal ragadtam billentyűzetet, hogy minden érzés, amit átadtam az olvasóknak az első rész folyamán újra elsütve hiteltelenné, unalmassá válna. Persze abban is van valami, hogy a Rietze aprósága nem ad oly sok okot arra, hogy önfeledt örömtáncot járjak, de a maga módján mégis mutat valamennyit az igazi Prairie értékeiből és maga a gyártó is szépen prezentálja tehetségét ezen a furcsa színű terepasztal tölteléken. 

A szín ellenére sem lehetett elállni a vételtől.
Sajnos inkább nevezhető diorámák kitöltő anyagának, mint önálló modellnek, de ettől függetlenül néhány kellemes részlet felett érdemes elidőzni. 

Egyszerű kidolgozottság, mégsem nevezhető
reménytelen esetnek.
A karosszéria színére nem lehet mit mondani. Annyira hihetetlen, hogy nem is szabad átfesteni. A bemarások kellően mélyek, valamint az arányok is egész jók. 
Hálásak lehetünk a Rietzének, amiért az 1/87-ben
tevékenykedő német gyártók között elsőként kezdte
nagyobb számban feldolgozni a japán autókat. 
Bár a kerekek ballonossága sok, a felnik kicsik és az autó orrának magasságánál valamint az első kerékjárati ívnél érezhető némi túlzás.

Túl bumfordi a nózi.
Az első lámpatestek mestermunkák. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy manapság sem készülnek sokkal jobbak átlagban ebben a méretben. Persze az illesztéseket, hézagokat itt még szó szerint és átvitt értelemben is lazábban kezelték.

Kicsit megszeppent, de ilyen színű ruhában ki nem lenne az?
A hátsó lámpatestek már a karosszériából kiálló egységek. Nem rendelkeznek attól eltérő színnel. Túl darabosaknak is tűnnek. 

A feneke egy kis pingálásért kiált. 
Az utastér még többnek is nevezhető az elegendőnél, hiszen újra és újra eszembe kell juttatnom, hogy ez a picike több évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot. 

Azért rá lehet csodálkozni arra, hogy bármennyire is
egyszerű az utastér, a formák szépen utánozzák az
eredeti egységeket.
Bizony, évtizedekről van szó, ugyanis ez a Prairie még a németek "nyugati vadja". 

"W. Germany"! Aki nem hinné el, az vegye
szemügyre a ma is újaknak tűnő rozsdamentes tengelyeket.
Érdemes még a szélvédőről megemlékezni, ugyanis számomra meglepő volt, hogy torzítás, mint olyan, szinte nem is létezik ebben az esetben. Kristálytisztán be lehet látni az utastérbe minden oldalról. 

A Rietze még csupán pár éve létező (1983-ban alapították)
családi vállalkozásként is tudott olyat alkotni, amire 30
év távlatából is elismerően tekinthetünk.
Összességében az öröm megvan, hiszen immár ebben a méretben is birtokolhatom egyik régi kedvencemet. Ha ebből a Rietze-kiadásból lenne még legalább egy darabom, talán neki is állnék az egyiket feljavítani. Szebb színnel, kidekorált utastérrel és jobb kerekekkel nem is akármilyen kis 1/87-es cukorfalat válhatna belőle. Így azonban még várnom kell ezzel a folyamattal egy kicsit. 

2015. október 22., csütörtök

Nyakon szúrt bikák és a próféta - Lamborghini játékautók a közelmúltból

"Hát, ez nem jött össze!" Mondhatta volna  a mai tesztben szereplő autók gyártóinak bármelyik vezetője egy-két kivétellel, miután meglátta az aktuális Lamborghini kisautó első darabját a gyártósor végén. Persze biztosan nem mondta, mert ő nyilván csak a számokkal foglalkozik. Talán csak képről látta, vagy felvittek neki egyet a kékgallérosok. 

Az álomcsapat. 
Legyünk is túl rajtuk mielőbb, mert inkább másról szeretnék beszélni. Szóval...
A Bburago és Maisto Lambok rokonok (leírni is borzalmas, pedig már megszokhattam volna, hogy immár egy családhoz tartoznak), tehát bizonyos hasonlóságok előfordulhatnak. Tény, hogy a Bburago a magasabb árképzésű 1/64-es Maisto újragondolása, a Maisto pedig a játékok közötti még nem noname gagyi. Az Aventador egy csendesebb átmenet a Murciélago és a Veneno között. Neve hangzatos, kinézete inkább zavaros. A Bburago esetében nagyon sajnálom, hogy az 1/64-et például nem egyfajta retroként értelmezi stifttel összefogva a karosszériát az alvázzal, műanyag tengelycsonkokra pattintott aprócska kerekekkel és legalább elől átlátszó lámpákkal. De lehetne akár az 1/32-es Street Classics sor kisebb verziója is nyitható ajtókkal, néhány jól megválasztott régebbi autóval. Számtalan olyan lehetőség rejlik a Bburago 1/64-es szekciójában, amelyek mindegyike legalább izgalmasabb lenne, mint egy átvett Maisto-szerszám. 

Mi ez, mi ez, mi ez? 1/64-es Lambo? Ki gyártotta?
Fókuszfókuszfókusz!!!
Ami valamelyest a Maisto-Bburago mellett szól, az az autentikus felnik, egészen elfogadható tamponnyomások és a csavaros alváz. 

"Mairago"
Az utasteret lehetne pingálni és a kerekeket is lecserélni jobbakra. De minek? Ez tipikusan az az autó, amihez nincs értelme hozzányúlni. Eleinte 1000 Ft körül (felett?) volt mindegyik 1/64-es Bburago ára, majd nem sokkal rá elkezdték mindenütt alaposan leakciózni őket. Gondolom azért, mert egyrészt a kiadott sor semmi újat nem hozott. Volt pár vad Lambo, Merci, BMW, Nissan GT-R, és minden játék- és modellgyártó kötelező szereplőként a VW Bogár. Másrészt ezek mindegyike megjelent már sokkal jobb kidolgozottságban, vagy egységesebb színvonalon elfogadható árért. 

Egyszer egy ilyen vétel azért megéri, akár
Maisto, akár Bburago.
A Maisto megjelentette a hyperfaék kategóriájában is az Aventadort. A méretek eltérnek az 1/64-estől. 

A maga nemében nem rossz.
Ezekre a Maistokra a viszonylag jól átgondolt és precízebbnek nevezhető szerszám, valamint a tamponnyomások egészen kellemes színvonala jellemző. A nyomtávok általában nincsenek rendben, a rugózás pedig itt a hajlékony műanyag alváznak és a tengelyt tartó korántsem "magabiztos" lapkának köszönhető. 

Ez tipikusan az a szint, amit többnyire lesajnálunk, de
csendben azért izgatottan várjuk, hogy megjelenjen
egy-egy nagy kedvencünk. 
A Hot Wheels ebben a bejegyzésben kevesebb kritikát érdemel, mert itt annyi azért látszik, hogy próbálták kihozni a legtöbbet a költségkeretből. A nagy hátsó kerekeket itt sem lehet megbocsájtani, de én lassan már egy masszív amerikai izomautóján sem tudom a Hot Wheelsnek. Ideje lenne belátnia, hogy bármelyik amcsi izomautót is adja ki minimális dekorral, az coooooool. Nem igényli senki sem a traktorfelniket. 

Próbálkoztak a Hot Wheelsnél bátran, elszántan. Csak
tervezés közben megint valamilyen nyomorult dragrace
ment a tévében.
A fényezés, díszcsíkok valamit ellensúlyoznak a karosszéria aránytalanságából. 

Valójában pont azok a kifinomult részletek nem lettek
kellőképpen kidolgozva, amelyek a Veneno hangulatát
igazán visszaadnák. 
Mindent egybevetve akinek kimaradt a Veneno 1/64-es Kyosho formában, de a Tomica-féle verziót vajpuhának tartja, annak tökéletes választás. Aztán majd idővel úgyis kiderül kinek mennyit és mennyit ér a Veneno. 

Innen nézve nem olyan rossz. 
500 Ft körüli összeget megér a fentebbi fotó miatt, de aki igazán rákattan erre a Lambora, annak előbb-utóbb beköszön majd úgyis egy jóval drágább példány. Valamiféle démoni varázsa van ennek az autónak...

Sajnos a legnagyobb csapás nem a Maisto, Bburago és nem is a Hot Wheels kicsi bikája, hanem a SIKU Gallardoja. Nehéz megítélni egy autó alapján egy gyártó felfogását és kvalitásait, ellenben ez a SIKU azt bizonyítja, hogy sokkal könnyebb a gyártónak összegyűjteni néhány bevált módszert és az ezek által bizonyítani kívánt igényesség jegyében minden gondolkodás nélkül ráhányni mindegyik autójára. 

Liebe SIKU! Was zum Teufel ist das??
Írom mindezt én, aki sokszor a kifordult szemekkel dobálva magát a padlón nyavalyog azon, hogy miért felejtették el sokan a játékgyártók közül az átlátszó lámpatesteket. Nos, ezek a megoldások ilyen szinten ilyen környezetben nem kellenek.  

Szegény Gallardo! Ami stílusos is rajta, azt
is sikerült a SIKU-nak elrontania.
Nálam a SIKU mindig is az egyik nagy kedvenc volt. Bizonyos keretek között mindig igyekezett a lehető legjobban megragadni az eredeti autót és visszaadni belőle a legtöbbet 1/50-1/55 körüli méretben. Tévedés ne essék, a haszonjárművek és munkagépek terén brillírozik a gyártó napjainkban is. Amennyire szerettem a régi járműveiket mindenféle különleges extra nélkül, de a nyergesvontatóknál ötletes megoldásnak minősülő, karral zárható nyereggel például, annyira tudok megőrülni a maiak hihetetlen igényességén, modellhez közeli szintre emelkedésén. Valami kikopott a SIKU-ból. A munkagépeken csorog az ember nyála még ma is, a személyautók pedig inkább szájhúzást, homlokráncolást okoznak. Több szót nem is érdemel ebben a tesztben sem a SIKU, sem a Gallardo. Utóbbit azért próbálom megkedvelni és szigorúan a maga kontextusában vizsgálni, előbbit viszont kezdem szépen, lassan elfelejteni személyautók szempontjából. 

Dávid és a retardált Góliátok.
A bejegyzés végére marad egy egészen friss darab szemügyre vétele. Kincs, mítosz, non plus ultra, hogy több rongyosra rágott, elcsépelt jelzőt ne is említsek. De ezeknek a szavaknak itt és most hihetetlen súlyuk van és jelentésük nem cinikus mosoly, hanem elismerő kacsintás vonzatával jár. 

2015 - Csoda született a Matchboxnál. ÚJRA!
Ha a Matchboxnál a jó érzékű, tehetséges úriemberek lehetőséget kapnak, akkor máris tudnak olyasmit alkotni, ami már megjelenésének pillanatában közkedvelt, kultikus gyűjtői darabbá válik. Gyűjtőtársaink közül már Andrew és Rájen is megemlékezett róla, ezért nagyon nem is akarok belemenni a részletekbe. Annak nagyon örülök, hogy mindnyájan hasonló véleménnyel vagyunk erről a kis Lamboról, amely legalább 3-4 olyasféle költői kérdést fogalmaztathatott meg velünk, mint például azt, hogy vajon miért nem tud a Matchbox minden évben többnyire hozzá hasonló autókat készíteni és nem holmi - még a Hot Wheels szintjét is sokszor túllépő - borzasztó, nevesincs bliszterhuszárokat? 

Valóságos felüdülés a látványa.
Örömömet az LM002-vel nem tudom leplezni, így muszáj nekem is megénekelnem a Matchbox Lamborghini LM002 dicshimnuszát. Na meg a fotók is elkészültek róla már egy jó ideje, csak én nem voltam képes eddig a szöveget megszerkeszteni köréjük. Emellett a "sötét oldalról" is íródott egy teszt, ezért célszerű volt a két témát egy írássá kombinálni. 

Felülnézetből is akad látnivaló. A motorháztető rácsa
és a plató mintázata is többet mutat az eddig megszokottaknál.
Annyira abszurd a Matchbox idei kisvasai között, mint maga az eredeti autó a megjelenése idején. A hasába mart infó alapján 1/64-es méretarányú és hiába nem rugózik, nincs átlátszó lámpatest sem elől, sem hátul, mégis nagyon szépre sikerült. Elfogult vagyok? Egyértelműen, tagadhatatlanul, mindent kizárva! 

Végre újra egy nagyszerű MB-szerszámozás!
Minden játékgyártónak meg kellene ütnie ezt a szintet.
De objektíven nézve is hatalmas dolognak tartom, hogy nem fantázia szülöttéről van szó, hanem egy legendás autó jó szerszámozású, igényes és pontos tamponnyomásokkal megáldott kicsinyített másáról az újdonságok listájában. 

Álomszép, precíz tamponnyomások. A toporzékoló bika
felteszi az i-re a pontot. 
Jó lenne minden Matchbox-sorban csak hozzá hasonló autókat látni. De mivel nagyon nem valószínű, hogy bármikor is visszatér közénk az igazi Matchbox évi 20-30 nagyágyúval, így már akkor is boldogoknak kell lennünk, ha minden évben csak egy-két, LM002-höz hasonló csoda jelenik meg gyufáséknál. 

A Matchbox újra a csúcsra tör.
Így máris nyugodtabban lehet szemlélni a többi gyártó töketlenkedését, s csendben örülni annak, hogy a régi, nagy márkanév egykori fénye még most is képes ideig-óráig eredeti fényében ragyogni. 

Vagy azonnal oda is ér, ha akar (engedik neki)?
Ezek mellett sajnálkozhatunk is, hiszen például az 1M BMW és az Alfa Romeo 4C is megérdemelt volna ekkora odafigyelést és ennyi autentikus jellemzőt. Nyilván őket "kevésbé akarta" klasszikusra alkotni a Matt...Matchbox. 
Nagyon kellett már, hogy egy mai Matchbox ennyi kedvet
adjon a képszerkesztéshez.
Ha elnézzük azt a pár idei autót, amelyekért érdemes displayt túrni, akkor azt elmondhatjuk, hogy a Matchbox igazán LMében volt a Lambo tervezésénél annak ellenére, hogy a prototípushoz képest sok finom megoldás lemaradt, leegyszerűsödött. 

Íme a prototípus. Lám-lám! Itt még kecses, különálló
korlátja volt a Lambonak (forrás).
A Ford Cargo, Mustang, recolor 4Runner is a gyártó dicséretére válik. 

A 4Runner az utóbbi évtized egyik legcsodásabb darabja. 
Ford Cargo. Ennek a névnek komoly múltja van a
Matchboxnál.
Hiába csak a kabin fém. Az alváz részletessége elképesztő.
Gyönyörű kocka-Mustang. 
De ha megnézzük az idei év többi produktumát is, akkor sajnálhatjuk csak igazán, hogy ennél többre nem igazán futotta. 

Nem sok kellett volna ahhoz, hogy a 4C-t egy lapon
emlegethessem a mögötte állókkal. De nem is kevés...
Talán majd jövőre. Addig is lehet bátran dicsérni legalább azért a pár jól sikerült autóért a Matchboxot. Ugyanakkor a többi gyártóra is szükség van. Elvégre valamire az ő autóik is jók lehetnek. 
Jin-jang Lambo-módra.

2015. október 19., hétfő

Méregzsákok bevetésen - Bburago 1/24 FIAT Grande Punto és Panda

Nincsenek elképzeléseim afelől, hogy számomra az 1/24-es méretarány mikor fogja elsősorban a makettezést és nem a Bburago és egyéb készre szerelt diecast modellek házilagos feljavítási próbálkozásait jelenteni. Nem tartom magam sem az ecset, sem a kombinált fogó mesterének, mégis​ néha-néha valamiféle, gyerekkorból megmaradt nem közveszélyes defekt nyomán hozzányúlok egy-két 1/24-es autóhoz és az eredmény fotóival riogatom gyűjtőtársaimat és más ismerőseimet. A mai írás két módosított Bburago fotóriportja. Ezért mélyebb tartalmat a képeken kívül nem terveztem megosztani az olvasókkal. A fotók úgyis kellően sokkolóak, nem szükséges szöveg segítségével rádobni még egy lapáttal. 

Méregzsákok a friss levegőn. 
A változtatások alapvető kelléke a matt fekete festék volt. És csupán az egyik példány kapott ennél több odafigyelést. Hogy nagyjából mégis legyen érdemi része ennek az irománynak, azt muszáj megemlítenem, hogy a Bburago még mindig képes arányos, pontos szerszámokat készíteni. A gond azonban az anyagminőséggel és az összeszereléssel van. Arról nem is beszélve, hogy a legújabb konstrukciók egy része nem teljesen átgondolt. Amíg a régi Bburago 1/18-as és 1/24-es modelleken a műanyagok feszesek, merevek voltak és az idő vagy porrá zúzta őket, vagy éppenséggel nem hagyott mélyebb nyomot rajtuk, addig az újabb műanyagok hajlanak, deformálódnak, de törni nem tudnak. Ez többnyire azt jelenti, hogy az autó nem bírja el saját súlyát, a tengelyek rövid idő alatt elvetemednek, a kormányrúd pedig egy óvatosabb tekerésre is kiugrik a helyéről. Mindkét mai szereplő nagy előszeretettel adja elő ezt a produkciót. A kész modellként vásárolt Grande Punto éppen csak pár hete áll saját kerekein, a tengelyek máris kezdik unni a statikus munkát. A kormányrúd ellenben nem esik ki a helyéről, mert a kerekeknek alig van helyük pár milliméternyi elfordulásra a kerékjáratban. 

Ültetni akarsz egy Bburagot? Engedd pár napra a kerekeire!
A Grande Puntonak ennél több nem is kellett. 
A Panda egy régebbi vétel. Ő kitként került hozzám és rá is jellemző a borzalmasan vékony kormánymű és minden olyan negatívum, amit a modern kori Bburago-műanyagokról megjegyeztem. Na, de ennél többet nem is szeretnék az elemzéssel tölteni. Legyen elég annyi, hogy amíg a régebbi Bburagokat azért támasztjuk alá hasuknál, hogy a futómű ne törjön rommá, addig az újakat azért, hogy a kerekek ne menjenek terpesztőállásba. A két modellhez tehát leginkább a matt fekete festékkel nyúltam. A Grande Punto felnijei és első foncsorai is megkapták a magukét. 

Csak semmi csicsa! A "fekete monoklitól" megszűnik a
jámbor tekintet. Az Abarth-kiviteleken ez a "skorpiós"
csomag tartozéka.
Ennél tovább nem is akartam menni. Talán még a gyári kipufogót fogom kicsit élethűbbre változtatni. 

Faragással és extra adag tömítőpasztával tovább lehetne
gondolni. De azt már feleslegesnek tartom.
A Panda érdekes folyamatokon ment át. Első ötlet az övvonaltól felfelé való befeketítése a karosszériának nem várt további agymenéseket húzott magával. Például az oldalablakok besötétítése, utastér selyembeige színre való kifestése, valamint a kipufogó kicserélése. 

Amikor rám jön az 5 perc, akkor billen csak nagyot 
a festékes tégely. 
Utóbbival vannak még gondok, de átmenetileg jó lesz. A folyamat tetőpontja volt, amikor egy Italeri 131 Abarth kerekeit festettem le matt feketére és applikáltam a Panda tengelycsonkjaira. 

Ballonos abroncsok, stílusos felnik, sok matt fekete, gyárkémény
a fenéken. A kis, városi kompakt így vált vérbeli suhanccá.
Természetesen ez sem volt elég. Jött a Panda alsó hűtőrácsának roncsolásos módszerrel való eltávolítása, majd a 131 Abarth hűtője némileg szárazecsetelve. Nem mondom, hogy ez a végleges állapot, mert a 131-est túlságosan szeretem ahhoz, hogy egy Pandának adjam alkatrészeit, de kétségtelen tény, hogy egy ilyen változat már régóta birizgálta a fantáziámat. 

Még a ködlámpa is utólagos applikáció a Pandánál.
A Grande Punto ennyire azért nem bolondított meg. 
A Grande Puntoval együtt érdekesen mutatnak. Jellemző az én esetemben az ilyesfajta módosításoknál, hogy pár ötlet megvalósítása után jönnek csak az alapvető feljavítások. Amíg álmaim, gyengébb pillanataim bevillanásait nem látom magam előtt fizikai valójukban, addig nem tud érdekelni sem az utastér apróbb egységeinek feljavítása, sem például az, hogy a kormánymű nincs a helyén. Ebből adódóan lesz még néhány kötelező feladatom e kettősön is. Nagy valószínűséggel azonban további ötletek már nem születnek velük kapcsolatban. A matt feketézős trendből 1/24-es méretarányban is kijutott nekem. És bár mostanában egyre kevesebbszer nyúlok ehhez a színhez, azt meg kell hagyni, hogy még mindig nem ment ki a divatból. 

Napi, városi autók egy kis szükséges (?) őrülettel. 
Ötletesen, mértékletesen alkalmazva pedig igazán izgalmas dolgok is születhetnek. És itt nem kimondottan erre a két autóra gondolok. Ők csak két stílusos méregzsák egy olasz autókért végtelenségig rajongó gyűjtő újraértelmezésében. 

2015. október 17., szombat

Szálkás tégla - CM's 1/64 Nissan 240 RS

Erről az autóról nem lehet egyszerűen írni. Itt kalapáccsal kell ütni a betűket minden mondatnál, s közben az asztalt rugdosni mindkét lábunkkal. Ennyire brutális acéltéglát még az olaszok sem készítettek soha, pedig ők igazán jól érezték magukat a derékszöges nyolcvanas években. A 240 RS-re nézve úgy érzem, mintha az etalon maga a FIAT 131 Abarth lett volna, de a japánoknak az a kevés ív sem kellett, amivel Bertone megáldotta a FIAT legsikeresebb rallyikonját. Ők mindenből kockát, téglát, trapézt faragtak. "Jó a dupla lámpa elől, de akkor inkább tégla formában. A lágy ívű kiszélesítések tökéletessé varázsolják a 131-est, de mi ezt kizárólag vonalzóval akarjuk megcsinálni." Az eredmény egy veszett, dinamikus sokszög lett, melyben a japánokra jellemző közvetlenség, báj csak nyomokban fedezhető fel. Ez persze egyáltalán nem baj. Nagyon szeretem, ha a dizájnerek úgy őrülnek meg a tervezőasztal mellett, hogy az eredmény egy négy keréken guruló ihletett elmezavar lesz. 

1983-ban, Montecarloban a parc fermében... (forrás)
Elnézve a 240 RS versenymúltját egy második és két harmadik helyen kívül nem jutott többre. 1983-tól 1985 végéig szerepelt a B csoportos rally világbajnokságon. 

... majd a bevetésen. Csak a 14. hely jött össze a
Salonen - Harjanne párosnak (forrás).
Utódja, a 200 SX már komolyabb sikereket ért el. De ezek csupán rideg tények. Kit érdekel, hogy milyen eredményei voltak és hány versenyt tudott befejezni műszaki hibák nélkül? Ha csupán a sikeresség alapján választ az ember magának idolokat, akkor nagyon sok fontos élménytől eleshet, mert a győzelem nem minden. Lesz még szó a CM's autók terén kevésbé sikeres, de garantáltan a 240 RS-hez hasonlóan izgalmas gépszörnyekről. Most azonban következzék az a japán szépség, amely 1/18-ban való elkészítését nagy valószínűséggel nem csupán én várom a modellgyártóktól, és amely eredetijét 1/1-ben viszontlátni valamely autós találkozón, hazai historic rally rendezvényen sajnos nem sok esély van. 

Micsoda vonalak! És valóban vonalak! Itt olyanról, hogy
kerékjárati ív, nem beszélhetünk. Gyönyörűséges!
A CM's-nél szerethették ezt az autót, mert az adott rallys sorozatukon belül a "Secret Car" is egy 240 RS volt. Ehhez képest annál a rengeteg igényes részletnél, precíz dekorációnál sokkal többre nem számíthatunk, mint amiket megszokhattunk az eddigi autókon. A kerekek itt inkább az átlagos CM's-szintet ütik meg. Az ezüst színű felniknek jót tett volna, ha a bemart formák mélyebbek, határozottabbak. 

A visszapillantó előtti lyukacskának is van szerepe.
A Safari rally verzió kapott extra szúrófényeket.
A lámpatestek közül csak az apróbbak felfestések, a többi átlátszó műanyag. A Nissan elejénél nagy kár, hogy a kockalámpák túl nagyok és még csak felfestve sincs semmiféle keret körülöttük, ami javíthatna az arányokon. A látható rögzítési pont pedig teljesen más ábrázatot kölcsönöz neki, mint amilyen az igazié.

Itt lehetett volna jobban is csinálni egyet, s mást. A
borostyán indexek valamit ellensúlyoznak azért. 
A tamponnyomás itt is megállja a helyét. Igazából valahol nehéz is úgy lelkesedni az itt fellelhető profi megoldásokért, miután az ember már túl van pár Lancia, Toyota és Suzuki megcsodálásán. 

Tamponnyomások terén ez a CM's sem gyengélkedik.
Bár, másban sem számottevően.
A sárfogó gumik jelenléte azonban mégis ad valami pluszt. Olyasfélét, ami által ez a Nissan is egy külön értékké válik a többi CM's autó között. 

Bár műanyagok a sárfogók, mégis még vagányabbá
teszik az autó megjelenését. Na, nem mintha erre
oly nagy szüksége lenne.
A szépen berendezett utastér is vonzza az autó forgatását abból a célból, hogy minél több izgalmas apróságot felfedezzünk. Az antennát szokásomhoz híven itt sem tettem fel a Nissanra. 

Az ablakkeretek is pontosan lettek lefestve. 
Ez az autó minden szögből nézve bámulatos. A gyengén kivitelezett kipufogó sem tudja annyira megzavarni az összképet, hogy az ember ne kezdjen ezután videókat nézegetni az eredetiről teljes képernyős üzemmódban, jól feltekert hangerővel.

A szélesítések elképesztőek. Nem lehet
nem vágyni a végigsimításukra. 
Természetesen érthető, ha az ember megelégszik a CM's kiadásával. Bőven ér annyit, hogy a hiányérzet csupán az 1/1-es felé maradjon meg, de a többi méretben alábbhagyjon. Mégis mindenkinek megvannak azok a dédelgetett, kedvenc autói, amelyekből soha sem elég. Úgy tűnik, hogy számomra a 240RS is ilyesféle.